Vettem egy zongorát, és csakhamar rájöttem, hogy talán nem lenne haszontalan megtudni, az emberiség mire jött rá a zongorázás témakörében, meg mindenféle skálákat, ujjgyakorlatokat meg ilyeneket tanulni és nem nulláról, magamtól kitalálni, hogy hogy is működik ez a cucc itt a sarokban.
Felhívtam egy tanárnőt, hogy hát csókolom, akkor jönnék, meg mikor meg mennyiért meg hogy meg ilyenek - a néni visszakérdezett, hogy hány éves lenne a diák és amikor mondtam, hogy harminc elmúltam már, de van bennem kitartás és lelkesedés, a néni elhúzta a száját. "Tíz-tizenkét év fölött nem szoktunk vállalni új tanítványokat, harmincegynehány évesen meg főleg nincs értelme elkezdeni. Sajnálom..."
Mutatok egy embert, aki értelmet keres a zongorázásban - ebben különbözünk, mert én nem. Egyszerűen csak jó leülni a hangszer elé és kísérletezni vele, örömet szerez, elúszok, bele a pillanatba, felpillantok az órára, hogy bazz, ennyi idő eltelt már, de értelme - na, az semmi nincs. De kit érdekel?
Amúgy kábé egy éve lett tiszta, hogy voltaképp attól szenvedek, aki értelmet keres mindenben, amit teszek. Ez valami infós-mérnökös becsípődés egyébként: megvan a célfüggvény, tudom, hol vagyok, annak van értelme, azt minősítem így, ami elvisz a célfüggvénybe, másnak nincs. Pont úgy, mint az a hatkerekű basz a Marson...
