2013. május 21., kedd

A pazarlás dicséretéről

Van egy kávézó itt Pesten. Tényleg, nem viccelek. Átmész a Bajcsyn a Bazilika felől a zebrán a túloldalra, mész a Nyugati felé pár lépést és ott is van egy kicsiny, ámbár kívülről nem túl bizalomgerjesztő hely. Onnét fogod megismerni, hogy Rocco Siffredi dedikált arcképe van a bejárati ajtó mellé ragasztva. Olasz a hely, nagyon és olyan négysajtos pizzát adnak, hogy elképesztő - de ami miatt szeretem ezt a helyet, az a kávé.

A kávé.

Ha bemész, espresso-t kérsz, a lattéval meg a többi tejhabolós buzizással csak belegázolnál a tulaj lelkébe. Olasz a tulaj, Mariónak hívják és csak ő meg Giorgo, a séf nyúlhatnak a kávégéphez. Minden részletre figyelnek: milyen kávét hoznak, milyen finomra őrlik meg, mennyi ideig hagyják nyitva a dobozt felnyitás után és élmény figyelni, ahogy Mario kávét főz. Ahogy hozzányúl a géphez, ahogy megfogja a kanalat, az a féltő gond, ahogy teletömi a kart kávéval és lesimítja a tetejéről a fölösleget, már önmagában megéri. Amikor aztán kihozza a kávédat és leteszi az asztalra, azt látod a szemében: tessék barátom, ezt a kávét neked építettem. Neked alkottam.

Az íze elmondhatatlan, mert nem a pörkölt és megőrölt kávébabon keresztülpréselt víz ízét érzed, hanem Mario keze nyomát és minden figyelmét is. Érzed benne a szenvedélyt. Őrültség? Lehet. Pazarlás? Lehet. Én csak szenvedélynek hívom. A szenvedély az, ami megfűszerezi a kávét. Ezért készül tíz perces munkával egy csésze és ez az, amiért újból és újból visszamegyek.

A hatékonyság bűvöletében élek. A hatékonyság meg a túlélés előszobája: hatékonyságra törekedve tulajdonképpen valahol a lényeg veszik el, az apróságok élvezete. Mario erre tanít - egy világ van egy csésze kávéban. Egy világ lehet benne - ha észreveszem.

2013. május 14., kedd

A szobor

Valamit megérzek, valamit megindítasz bennem. Valamit, ami ösztönösen is vonz, bár se megmagyarázni, se felfogni, se megérteni nem tudom. Vonz, egyszerűen. Amikor veled vagyok, lehalkulnak a gondolatok, a hangok, valaki más van a helyemben, mint akit eddig ismerni véltem.

Amikor nem vagy velem, akkor is szeretném ezt az érzést - odarántalak. Gondolatban. De ez nem te vagy, csak a kép, amit építettem rólad a fejemben, és minél többször nyaldosom ezt a képet, annál többet pótolok hozzá. Az elején ezzel nincs is gond, az egész valahogy képlékeny, mint egy meg nem kötött agyagszobor. A hazugság akkor jön, amikor már elmúlik ez az első pár hét/hónap és elkezd megkötni az agyagom - 

Aztán a szobornak lesznek részei, amik már nem lágyulnak vissza. Amik kötöttek maradnak. Ahogy múlik az idő, egyre több és több ilyen beszáradt rész lesz a szoborban, amit rólad építek magamban, ez pedig feszültséghez vezet: még ha pontos is volt a szobrom, ami bekövült, nem vagyunk állandóak. Te sem, én sem, a körülmények sem, a világ sem körülöttünk, és előbb-utóbb eljön az a pillanat, amikor nekifeszül a valóság a szobornak. A szobor kipótolását a saját töréseim alapján teszem, ezért ha hasonlóak a töréseid, hasonló sebeket kaptál és hasonlóan látod a világot, mint én, akkor közelebb lesz a szobrom a valósághoz, kisebb lesz a feszültség, kisebb valószínűséggel robban szét - tovább maradunk meg párnak.

A szobor bekorlátoz mindkettőnket - mindig a szobrot fogom megszólítani, nem téged, mert téged nem is látlak egy idő után. Ismerlek, mondom, de ez azt jelenti csak, hogy nem vagyok kíváncsi rád többé. Csak játék vagy, ritka darab a gyűjteményben, valaki, akit a képemre formáltam a fejemben, olyanná tettem, amilyennek mindig is szerettem volna. Kiegészítjük egymást, mondom neked, kiegészítjük egymást, mondod nekem, de mindketten hazudunk, mert csak maszturbálunk egymás mellett. A "kapcsolat" tulajdonképpen nem is létezik, csak mi emelünk neki szobrot egymásból.

Az érzés pedig az agyag alatt kötni kezd... száradni, mert nem kap se napot, se fényt, se nedvességet. A végén pedig elillan a szoborból... ekkor meghal minden, csak mi bábozunk a szobrainkkal, elvakítva a saját nagyszerűségünktől, elvakítva attól a hittől, hogy találtunk valamit, ami örökké élni fog, vagy legalábbis addig, amíg valamelyikünk meg nem hal. Ez után gyorsul fel az idő... nap nap után, hetek, hónapok, évek... és észre sem vesszük, de ott vagyunk egymás mellett, két halott, érdektelen ember, akik egymás képére formálták egymást, beletörték a másikat a szoborba, amit évekkel korábban építettek.

A szobor pedig előbb-utóbb összetörik... vagy nem. Ha a másik meghal, a szobra bennem tovább él, csak már az utolsó esély is eltűnik, hogy a valóság beköszöntsön a világomba. 

És minden az elején kezdődik.

2013. május 7., kedd

Over the rainbow

Stoppoltunk, diplomázás utáni nyáron. Délután négyre járt az idő, valahol Bilbao környékén, pár száz kilométerre a célünktól, Madridtól: ott álltunk egy elhagyatott, üresen ásítozó benzinkúton, körülvett minket vörös, kiszáradt kősivatag. Nem sokszor esik arrafelé, amikor viszont sikerült átküzdenie magát egy felhőnek az Atlanti-óceán fölülről az Ibériai-félsziget északi részét borító hegyláncokon, az többnyire dörgést-villámlást és szakadó ítéletidőt jelent. Pont olyat, aminek az előszelét éreztük a bőrünkön: a benzinkút szemetét vitte-vitte a döngő szél, takaros szeméthalmokat összehordva a kutat a kősivatagtól elválasztó drótkerítésen.

Stoppoltunk, rápróbáltunk mindenkire, aki bejött a kútra. A világot átívelő stoppoláshoz elengedhetetlen a nyitottság és a bizalom. Ezt akkoriban úgy fogalmaztam meg, hogy ha nem vigyorogva állítunk oda az emberünkhöz, hogy Hola, buenos tardes, akkor egész egyszerűen nem fog működni a humorérzéke és nem fog elvinni, mi meg ott rohadunk meg egy isten háta mögötti benzinkúton egy autópálya mellett. Most már tisztább a kép: a titok nem  a mosolyban rejlik, hanem valahogy alatta: leraktuk a Sasadi úton a szemüvegünket, amivel ítéletet mondva minősítünk mindent és mindenkit és teljesen nyitottan, bizalommal telve ballagtunk oda a kútra betévedőkhöz. Tulajdonképpen folyamatosan világítottunk, valahányszor stoppolni indultunk.

Rápróbáltunk mindenkire, aki bejött a kútra: Krisz ráment egy spanyol lányra a térképpel, én pedig egy középkorú fickóval alkudoztam angolul. Sajna kiderült elég hamar, hogy a fickó rossz felé megy, de ettől függetlenül beszélgetni kezdtünk, miközben ott küldte a benzint a kocsiba. Odaballagott hozzánk Krisz, meglehetős fancsali ábrázattal: a lány Madridba megy, de nem akar elvinni, mondta, mert hát ugye ezek a fránya statisztikák a stopposok által kivégzett nőkről... mindegy, a lány bement a kútra fizetni és hárman dumáltunk tovább a spanyol fickóval. Bemutatkoztunk, aztán a fickó felajánlotta, hogy ej, szimpatikus csávók vagyunk, beszél ő ezzel a lánnyal és ahogy jött vissza a lány az ajtóból, lóbálva a benzinkúti nyugtát, oda is ment hozzá és irgalmatlan sebességgel kezdtek spanyolul beszélgetni. Zavarba ejtően sokáig, mi meg ott ácsorogtunk és mindenáron próbáltunk optimista jövőképet sugározni.

A lány végül is vállat vont és odaszólt: "Come. I take you to Madrid.", és nyitotta is a csomagtartót. Villámgyorsan bepakoltunk a csomagtartóba, beültünk a kocsiba és útnak indultunk. A lányban éreztem az elején, hogy nagyon-nagyon zavarban van és ezt leplezendő úgy viselkedett, mint valami előzékeny házigazda: hátraadta a cédés dobozát, hogy keressünk benne zenéket - így aztán az Amélie zenéjére zúztunk keresztül a spanyol sivatagon.

Beszélgettünk a lánnyal (Esthernek hívják) és pár perc után teljesen feloldódott: valahogy hozzánk nyílt... akkora nyitottsággal és bizalommal, ami akkor bennünk volt, hegyeket lehet elmosni. Öt napja úton voltunk Pestről, aludtunk mindenhol, csöveztünk, meghívtak, elengedtek, elvittek, nem vittek. A stoppolás kinyitja az embert. Engedett fel a lány, és az egész végére valahogy ilyen torokszorítóan szép eufória öntött el: tökéletes volt, ahogy mentünk a kősivatagban egy hatalmas, teljes dupla szivárvány mellett a lemenő nap fényében, a háttérben meg ott szólt az Amélie... és a lány is érezte, láttam a tükörből félmosolyt a szája szegletében.

Kitett pár óra múlva minket az Atocha, a madridi főpályaudvar mellett és vigyorogva ballagtunk a metró felé, integetve az elhúzó Micrának. Tisztán emlékszem a lány szemére, amikor elköszönt: csillogott és valahogy mély volt, ahogy belenéztem. Gyönyörű volt. Valami nagy dolog történt, ha belegondolunk - a lány pár órával korábban valami óriási korlátot lépett át azzal, hogy felvett minket és azért tudtunk ilyen  őszintén beszélgetni a kocsiban, mert erre a helyzetre nem volt idegpályája. Nem voltak elvárások, nem volt követelőzés. Csak mi.

Mindhárman többek lettünk ettől az úttól. Vagy kevesebbek, ez nézőpont kérdése.

2013. május 6., hétfő

Az idő összetörik

"Deák Ferenc tér"-mondta be a hangosbemondó.

Ültem az ülésen, szólt a Knights of Cydonia a Muse-tól a fülemben és küzdöttem az elalvással. Az elmúlt pár hét egyre vaduló hullámvasút volt minden szempontból, néha fent, néha lent, néha gyorsulunk, néha lassulunk kicsit, de az, hogy kiszáradt szemmel és remegő lábbal ülök a székbe szíjazva, állandó maradt. Akárcsak a fehéredő ujjaim, amivel markolom a hideg korlátot.

Lehunytam a szemem egy pillanatra... és azt hiszem, elaludhattam. Biztosan így volt, mert álmodtam mellé - láttam egy csatát, amiből megszöktem gyáván és dicstelenül, éreztem a vér és a kiontott belek szagát, hallottam a pengék suhogását a hátam mögött, a soknyelvű a kiabálást meg a csatatéri káoszt. De megszöktem, vagy legalábbis azt hittem, mert amikor megfordultam, hirtelen megláttam egy sötét arcú figurát mögöttem, egy karddal a kezében. "Picsába, mekkora ez a kard! Hogy bírja el?! Micsoda karja lehet már?" - ez volt az utolsó gondolatom, mert láttam, ahogy a kardon megcsillan a nap fénye, hallottam a suhintását, ahogy gyorsulva szelte a levegőt és egy pillanatra egy meglepően gyengéd érintést éreztem a nyakam oldalán. Aztán sötétség.

És itt nem ért véget a dolog... "hát ez az" - gondoltam. Sötétség. Nem fájt. Semmi. A fájás a testemhez tartozik, az élethez, a test elmúlásával véget ér a fájás is, mint olyan. És szűknek éreztem magam - ez emlékeztet valamire, ugrott be, de hogy mire azt már nem tudtam megmondani. És megszűnt a világ tehetetlensége, a testemé, a gondolataimé. Gyors lettem, sebes, szökellő. Csak a jelen volt.

Aztán felébredtem. Mint amikor kijövök a vízből és megüti a világ hangzavara a fülem, meghallottam a metró zúgását, a kerekek csikorgását, azt, ahogy a hangosbemondó sistereg, ahogy a mellettem ülő beszél, a kocsi távoli részében a srác füleséből kihallatszó tücctüccöt is. És a Knights of Cydoniát is, valahogy erre egy rétegként ráhúzva.

A hangosbemondó pedig egy örökkévalóság múlva bemonta: "A következő megálló az Astoria."

Az idő összetört.