"Deák Ferenc tér"-mondta be a hangosbemondó.
Ültem az ülésen, szólt a Knights of Cydonia a Muse-tól a fülemben és küzdöttem az elalvással. Az elmúlt pár hét egyre vaduló hullámvasút volt minden szempontból, néha fent, néha lent, néha gyorsulunk, néha lassulunk kicsit, de az, hogy kiszáradt szemmel és remegő lábbal ülök a székbe szíjazva, állandó maradt. Akárcsak a fehéredő ujjaim, amivel markolom a hideg korlátot.
Lehunytam a szemem egy pillanatra... és azt hiszem, elaludhattam. Biztosan így volt, mert álmodtam mellé - láttam egy csatát, amiből megszöktem gyáván és dicstelenül, éreztem a vér és a kiontott belek szagát, hallottam a pengék suhogását a hátam mögött, a soknyelvű a kiabálást meg a csatatéri káoszt. De megszöktem, vagy legalábbis azt hittem, mert amikor megfordultam, hirtelen megláttam egy sötét arcú figurát mögöttem, egy karddal a kezében. "Picsába, mekkora ez a kard! Hogy bírja el?! Micsoda karja lehet már?" - ez volt az utolsó gondolatom, mert láttam, ahogy a kardon megcsillan a nap fénye, hallottam a suhintását, ahogy gyorsulva szelte a levegőt és egy pillanatra egy meglepően gyengéd érintést éreztem a nyakam oldalán. Aztán sötétség.
És itt nem ért véget a dolog... "hát ez az" - gondoltam. Sötétség. Nem fájt. Semmi. A fájás a testemhez tartozik, az élethez, a test elmúlásával véget ér a fájás is, mint olyan. És szűknek éreztem magam - ez emlékeztet valamire, ugrott be, de hogy mire azt már nem tudtam megmondani. És megszűnt a világ tehetetlensége, a testemé, a gondolataimé. Gyors lettem, sebes, szökellő. Csak a jelen volt.
Aztán felébredtem. Mint amikor kijövök a vízből és megüti a világ hangzavara a fülem, meghallottam a metró zúgását, a kerekek csikorgását, azt, ahogy a hangosbemondó sistereg, ahogy a mellettem ülő beszél, a kocsi távoli részében a srác füleséből kihallatszó tücctüccöt is. És a Knights of Cydoniát is, valahogy erre egy rétegként ráhúzva.
A hangosbemondó pedig egy örökkévalóság múlva bemonta: "A következő megálló az Astoria."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése