2015. március 21., szombat

NINCS semmi furcsa és megmagyarázhatatlan

Hirtelen ötlettől vezérelve ma beültünk a Művész moziba a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan... című filmre. Hirtelen ötlet volt: a lánnyal délben még boldogan szürcsölgettük a habos tejeskávét ezen a napos szombat reggelen, a kávézóban felejtett Pesti Estet böngészgetve a lány rábökött, hogy na, ezt a filmet jó volna megnézni. Bár az Est tavaly novemberi volt, egy óra múlva már ott ücsörögtünk abban a moziban, ahol egy metrópótlónyira játszották. Micsoda egybeesés. Köszi, Google, hogy meglett.

Aztán egy félóra múlva hányingerrel küszködtem a moziban, annyira beletalált a gyomromba ez a film... mert magamat láttam a mozivásznon, a barátaimat, a szüleimet, a csajaimat, az életemet. Utána kitántorogtunk a kora tavaszi napsütésbe, rá a nyiladozó betonra és mire elértünk a törökhöz a nyugatinál egy chickensish-re, már azt is el tudtam mondani, hogy hogy is van az, hogy akkora a gyomrom, mint egy összeaszott parizeres zsömle. Szóval, a film kendőzetlenül mutatja bele az arcomba azt, ami van. A világban, bennem, körülöttem.

Viszont a címével vitatkoznék: nincs ebben semmi fura vagy megmagyarázhatatlan. Egyszerűen annyi történik, hogy a szereplőnk, Áron életében jelen van egy csomó hatás, amiről ő maga sem tud, egyszerűen csak ide-oda lökdösik és ez neki úgy csapódik le, hogy megtörténnek vele a dolgok és semmi se jön össze. Van neki egy édesanyja, aki eltartja a családot és megcsinál helyette mindent, egy apja, akinek a szája nagy, de bizalom nem sok van benne se a felesége, se a fia, se a leendő veje felé... Hozott egy csomó mintát otthonról... hogy majd a nő megmenti ugyanúgy, ahogy anya kézben tartja a háztartást és megoldja a felmerülő dolgokat. (Most így a filmről beszélek amúgy?) Volt ez az Eszter nevű lány, aki elhagyta, és kétségbeesetten keresi azt a nőt, aki eljátssza ezt a szerepet: amikor a BKV-ellenőr lányra ráakad nagy nehezen és egy háromperces monológban eljut a sziától odáig, hogy boldogan élnek, amíg meg nem halnak, a lány nem csoda, hogy ránéz: "te figyi már, ez nagyon szép, de nekem ehhez mi közöm?!" Aztán ott van a portugál lány, aki szótárat ad neki meg szerez valami értelmes munkát... hozza ezeket a mintákat, hogy a nő majd megoldja, a nő majd tesz. 

Ez ilyen hülye magyar törés, magyar minta, hogy a férfiak mind töketlen balfaszok, akik szombatonként leisszák magukat a kocsmában, amíg anyu otthon vigyáz a gyerekre (tényleg, Áron egyik haverja pont hozza is ezt a szabásmintát...) és megoldja a világ folyását. Nem csoda... a nagyszüleink generációja egy nem kicsi háborút nyomott végig, a férfiak szépen elhulltak a hosszú harc alatt, a nagyinak kellett istápolnia a családot meg a gyerekeket, a férfiak apa nélkül nőttek fel és a saját apátlanságukat örökítették át a következő nemzedékre, a mi szüleinkre. Ők meg ránk...

Na, de vissza a filmhez és hozzám Áronhoz. Gyomorszorító, hogy a szemem előtt láttam egy csomó lehetőséget - pocsékba menni. Mint a Harcosok klubjában Tyler... attól szenvedek, hogy nem teszek, nem állítok semmit... azokkal a mondatokkal pocsékolom el az időmet, az életemet, hogy "majd hétfőn elkezdem megírni a könyvemet". Persze, könnyű elevickélni más emberek munkájának farvizén... és mekkora, mekkora lehetőség, megtörténik vele az, hogy vesz egy repülőjegyet - öntudatlan részegen. Szó se róla, kapálózik eleget, de végül elmegy, és meg is találja a női mintát Portugáliában is... aztán hazajön, mert rájön, hogy a szarjai ugyanúgy ott lesznek vele, mint Pesten... ez igaz, de mekkora lehetőséget pocsékol el - hiszen ha ott, a mozgójárdán is ugyanúgy ott van minden, amitől szenved, ugyanúgy megérthetné akár Lisszabonban is azt, amit kapott otthonról, lányostól, anyástól, filmdiplomástól, haverostól-mindenestől. 

De nem... a srácban van egy hatalmas adag hibáztatás, mintha nem ő tehetne arról, hogy az veszi körül, ami. Egy-egy villanás elárulja, hogy hibáztatja a csajokat, a szüleit, a tesóját, a haverjait, a spanyol nevű srácot általánosból... hibáztatja a Finlandiás csajokat, hogy megvette a repülőjegyét Londonba... (öhm, izé, a srác Lisszabonba ment, most már egészen biztos, hogy nem a filmről beszélek...) Ez a hibáztatás az, amivel beleragasztja magát ebbe az áldozati szerepbe, hiszen hogy tudna már bármi is változni, amit egy másik embertől teszek függővé...

Na és igen, itt el is értünk a dolog gyökeréhez, ahhoz, hogy nem teszek és nem állítok semmit. Szar az életem, szenvedek benne, viszont nem teszek semmit, várok arra, hogy valaki más megoldja helyettem... nincsenek tettek, emiatt a történetben nincs is fejlődés, a lassú pusztulás naplója a film. Ülök a langyos takonyban és várom, hogy valaki tegyen helyettem, de ez kamaszkor után nem igazán működik, mert apa meg anya szép lassan belefáradnak abba, hogy az én szennyesemet mosogassák helyettem. A nagy tétlenkedésben szépen eltelik az életem, megváltás bácsi meg nem gyün.