2014. május 26., hétfő

Utter bullshit

"A work well planned is a work half completed."

Ez volt kiírva egy motivációs cetlire a kantinban itt a kedvesügyfélnél Germániában, álltam fölötte és elgondolkodva szürcsölgettem a német tejeskávémat. Értelmeztem a szavakat. Ekkor lépett oda mellém egy magas csóka: köszönem, köszönt és immáron ketten olvasgattuk ezt a pár szót. Egyszer csak megszólalt jófajta east end-i akcentussal:

"What a pile of utter bullshit, this line! The retard who came up with it, I bet he has never done any real work out there."

Két dologban biztos voltam ekkor. Egyrészt hogy brittel van dolgom, másrészt meg hogy maximálisan egyetértek vele.

2014. május 24., szombat

Köszönöm, hogy szakítasz velem

Azon gondolkodtam, hogy mekkora ajándék is egy szakítás. Minél jobban bele vagyok gyógyulva a lányba, minél inkább azt hiszem, hogy ő életem párja, annál inkább. Igen, igaz, tudom, mekkora faszság ez már?! De olvass tovább, elmagyarázom.

Induljunk onnét, hogy kamaszkoromban honnét tanultam meg csajozni. Onnét valszeg, ahonnét te is, azaz sehonnét, jobb híján még néztem a Baywatchot meg az összes fasz amerikai tinédzserről szóló sorozatot a vasárnap délutáni blokkban a Forma-1 után. Akinek meg volt parabolája (vagy noch dazu németből csempészett videója), az meg a kleine titten sorozatból meg a tutti-frutti partiból csütörtök éjjelente. Meg ugye megvolt a BRAVO magazin, a legendás 13. oldali "Szerelem-szex-gyengédség" pedig egy egész generáció szexuális edukációját végezte el. Szóval, ezekből csipegettem: felszedtem ezt, felszedtem azt, de alapvetően ugyanaz a sötétlő tanácstalanság volt bennem is, mint mindenkiben.

Így aztán jobb híján magamnak találtam ki, hogy hogy is működik ez a világ így férfiakkal meg nőkkel, lányokkal fiúkkal meg a virágokkal és a méhecskékkel. Az algoritmus, amit alkalmaztam, pofonegyszerű volt, mutatom: ha valami egyszer működött, azon ne változtass, a többit csereberéld az aktuális zenéknek/filmeknek/tanácsoknak megfelelően. És ennyi, ebből főztem.

Mire huszonöt lettem, volt pár barátnőm, de ez a tanácstalanság megmaradt, cserébe minden erőmmel azon voltam, hogy végre meglegyen a recept, amivel nőt lehet szerezni/megtartani. Szerencsére a horizont is tágult, nagyobb mintából lehetett szemezgetni, így aztán egészen a Camino előttig már volt egy szép, száradó képem arról, hogy mi is a párkapcsolat, mihez is lehet kezdeni a lánnyal meg magammal benne.

Hát, a szakítások arra emlékeztetnek, hogy ezt a szar képet ezt én találtam ki, én ollóztam össze a szüleim házasságából, David Hasselhoff lobogó mellszőrzetéből, a csingáró Jim Carrey lenyalt hajából Ace Venturából meg egy pár leírható helyről. Ebből sejtettem meg a szabálykönyvet, ami alapján működtem pl. egy kapcsolatban, hogy mégis mit is kéne csinálni benne. Egy kiadósabb szakításkor meg ott állok, hogy hát kérem baszod én betűről betűre tartottam a szabálykönyvet, a lány meg egy darabig csinálta csak, amit kellett neki, mert egyszer csak felállt és a bástyájával lólépésben leütötte a királyomat. Mert neki meg az állt össze... őt se tanította senki. Őt más hatások érték, mások a szülei, más volt a környezet, talán nem is a 13. oldalra fókuszált a BRAVO-ban, hanem a fotó-love-story rovatban merült el a nagyszünetben.

Ilyenkor valahogy ott lóg a vészterhes levegőben az, hogy meglássam: amit kitaláltam a nőről meg a férfiről, az nem igaz. Az egészet körüllengő dögletes, depressziós bűz meg mindig is ott volt, egyszerűen annyi történt, hogy amíg ott volt a lány, leszartam, hogy büdös van.

Minden szakításban ott van a tiszta levegő ígérete.

2014. május 23., péntek

Kutyák és kocsik

A múltkor vezettem egy Pest-Szeged oda-visszát egy hatos Volkswagen Golfban. Kétezres TDI, megy, mint a barom, a sebességhatárokat jelentősen átlépve sem fogyaszt hat liternél több gázolajat (állítólag) és mérgesen mordul fel, valahányszor rálépsz kettesben húsznál a gázpedálra, hogy kigyorsíts a zöldnél. Mindezt teszi halkan. Finoman. Csendben. Arra tervezték meg a wolfsburgi mérnökök, hogy minél több német állampolgárt vigyen el minél nagyobb csendben és kényelemben az Autobahnon, miközben annyi üzemanyagot fogyaszt csak, hogy a derék német honpolgár elégedetten gyönyörködhessen a pillanatnyi fogyasztást mutató LCD-ben Frankfurt és Drezda között százhetvenkettőnél.

Csendes, finom műszer. Nem zörög a kárpit, átsuhan a Lehel-Dózsa kereszteződésben felpúposodott, kátyús villamossínen és akkor se nyikkan meg a kocsi, amikor kerülgetjük a kátyúkat a Fiumei úton. Van egy szép nagy VW embléma a kormány közepén, felnőttes a műszerfal, das ist ein Auto, bitte, keine Spass, keine Rückmeldung és olyan ezt a kocsit vezetni, mint egy kiadós futás után betápolni bázisporos zabpehelyből: tápláló, de az egyedüli örömforrás az benne, ahogy elképzelem, hogy a testem hogyan építi vissza az izmokon lévő mikrosérüléseket.

Ellenbenugye a Mini.

Nem szigetel az el semmitől, minden egyes úthibáról egyesével tájékoztat. Hopp, egy kicsit egyenetlen az aszfalt itt a jobb oldalon... nyomvályú van, meg is mutatom, merre tart, figyelj csak! Igen, itt meg egy kicsit hanyagabbul aszfaltoztak a fiatalok, ez a hatalmas döffenés, ami után percekig nyikorog lendületből a kárpit, ez csak azt mondja, hogy EKKORA volt a kátyú, amibe belementünk. Semmi gond, that's quite normal, you know. Business as usual.

Ha a Golf egy jóindulatú, őszülő orrú németjuhász, amire csak azért kell rárakni a pórázt, mert a póráz nélküli kutyasétáltatás az verboten, akkor a Mini egy különösen izgága pitbullkölyök, ami már akkor rángatja a pórázt, amikor a macska még csak épp átlépte az országhatárt Rábafüzesnél.

És talán ez az, ami miatt amikor kiszálltunk Szegeden, egyből készíteni kellett az intravénás kávét, hogy rá ne ájuljak az asztalra. A szenvedély az, ami hiányzik a Golfból, de csöpög a Mini minden pórusából...

2014. május 16., péntek

Kicsi, kék

Beszélgettünk egy pár barátommal: kérdezték, hogy miért nincs kocsim. Vettem egy nagy levegőt és sorolni kezdtem, hogy hát tudod, vehetnék, de alapvetően egyrészt semmi szükségem rá, másrészt meg csak a nyűg van vele, meg egyébként is, Pesten parkoljak vele ide-oda, meg biciklim van, meg fogyaszt, meg különben is jól megvagyok én a vonattal, ha visszamegyek a szüleimhez.

Itt levittem a hangsúlyt, de a többiek nem kérdeztek semmit. Egyre sűrűsödött a csönd.

Nem bírtam tovább a csendet: hát, meg különben is, nekem autót venni, ami elromlik, meg... meg... meg az van, hogy ha izé, vennék, akkor folyton azzal foglalkoznék, meg ami tetszik, az rohadtul nem praktikus meg sokat eszik, meg értelmetlenül erős és... és... az van, hogy ha vennék, akkor rohadtul meghatározna, hogy én vagyok az, akinek autója van.

Csönd. Még mindig nem szólaltak meg. Rohadékok. Végül Kupak törte meg a csendet:
"Figyimár. Akkor most is meghatároz, nem? Csak most épp te vagy az, akinek nincs autója. Szabad most se vagy, csak épp szopsz azzal, hogy nézegeted a menetrendet, amikor le akarsz menni a Balatonra a szüleidhez. Vagy fel a Normafára. Ennyi erővel akár vehetnél is egy kocsit, nem?"

Ez volt csütörtök éjjel.

Öt nap múlva meg ott álltam az Allé mélygarázsában, és éppen azon kaptam magam, hogy egy közepes méretű készpénzköteget számolok le egy Zoli nevű srácnak egy kék-fehér Mini motorháztetejére. Ami, pár perc múlva, miután kezet fogtunk és zsebre vágtam a slusszkulcsot, az én autóm lett.

Autótulajdonos lettem.

Beleálltam este a tükörbe, és nem tudtam értelmezni, amit látok. Én volnék ez, akinek autója van immár? Aki nem az, akinek nincs autója? Akkor ki vagyok én? Egész eddig azzal azonosítottam magam, hogy nekem márpedig nincs autóm, nekem márpedig nem lesz autóm, mert minek, mert [ide kell beszúrni a random bullshitet].

És mégis, most ott áll egy kék Mini a garázsban, a táskámban a forgalmi, zsebemben a kulcs. Az én Minim. Autótulajdonos lettem -

Mégpedig egy értelmetlenül, pofátlanul erős autó tulajdonosa. 185 lóerő overboostban, 1.6 turbó, alig egy tonnácskára. Megy, mint a veszedelem: négyesben használatonkívülnémetautópályaszakaszokon százhatvannál váltod el, ha azt akarod, hogy szép hangja legyen, fütyüljön a turbó, szuszogjon, amikor visszaengeded a gázt. Persze lehet vele ésszel is menni, ügyesen ezerhétszáznál elváltani, mint a faterom, éppen alapjárat fölött tartani városban.

Totál skizó ez a kicsi kocsi: van benne egy amolyan kispolgári-tötymörgős emberke, aki békésen szuszogva küzdi fel magát a lépcsőn a második emeletre a vasárnapi krumplis rántotthúsért. A kispolgár felhúzza magát azon, hogy bazaltkemény a futómű, hogy a csomagtartót kereső expedíciós csapatok még mindig nem tértek vissza, hogy hátul csak ketten férnek el úgy-ahogy, vagy hogy a kicsi kocsi fogyasztását csak úgy lehet nyolc liter alá vinni, ha a szemgolyómmal nyomom a gázpedált.

Viszont.
Viszont, viszont, viszont.

Amikor egyszer, véletlenül nem kapcsolsz el háromezernél sem, hanem hagyod, hadd szaladjon feljebb a fordulatszámmérő egész hatezerig, előtör belőle a másik. Kiugrik a rugós krampusz a dobozból és pont olyan érzésem van ilyenkor, mint ahogy azt Jeremy Clarkson megfogalmazta valami hasonlóan kicsi és értelmetlenül erős autóval kapcsolatban: "You can drive this car quite reasonably, but trust me. This car wants to be driven like an idiot."

Zseniális ez a kicsi kék pattanás.

Welcome back, dude

Rájöttem, hogy a blog is eszköz az életre. "Amikor Londonban éltem"-kezdem a nosztalgiázást, a keserédes mosolygást elmúlt idők letűnt árnyain, a tűnődést, hogy hová múlt az ifjúságom... és aztán egyszer csak megérkezett a válasz, miközben épp a nadrágomat vettem át az üvegpalota férfimosdójában.
Annyi minden változott bő egy évvel ezelőtthöz képest, de valójában én magam vagyok az, aki változtatott rajtuk, így aztán nekem van lehetőségem ismét fordítani egyet a kormánykeréken.
Blogot írtam, valamit adtam, valamit építettem akkor, azzal, hogy bő egy éve visszaköltöztem ide Pestre, feladtam oly sok mindent, többek között azt is. Kezdem érteni, hogy miért volt olyan fontos...
Hát, welcome back.
Dude.