Kicsi, kék

Beszélgettünk egy pár barátommal: kérdezték, hogy miért nincs kocsim. Vettem egy nagy levegőt és sorolni kezdtem, hogy hát tudod, vehetnék, de alapvetően egyrészt semmi szükségem rá, másrészt meg csak a nyűg van vele, meg egyébként is, Pesten parkoljak vele ide-oda, meg biciklim van, meg fogyaszt, meg különben is jól megvagyok én a vonattal, ha visszamegyek a szüleimhez.

Itt levittem a hangsúlyt, de a többiek nem kérdeztek semmit. Egyre sűrűsödött a csönd.

Nem bírtam tovább a csendet: hát, meg különben is, nekem autót venni, ami elromlik, meg... meg... meg az van, hogy ha izé, vennék, akkor folyton azzal foglalkoznék, meg ami tetszik, az rohadtul nem praktikus meg sokat eszik, meg értelmetlenül erős és... és... az van, hogy ha vennék, akkor rohadtul meghatározna, hogy én vagyok az, akinek autója van.

Csönd. Még mindig nem szólaltak meg. Rohadékok. Végül Kupak törte meg a csendet:
"Figyimár. Akkor most is meghatároz, nem? Csak most épp te vagy az, akinek nincs autója. Szabad most se vagy, csak épp szopsz azzal, hogy nézegeted a menetrendet, amikor le akarsz menni a Balatonra a szüleidhez. Vagy fel a Normafára. Ennyi erővel akár vehetnél is egy kocsit, nem?"

Ez volt csütörtök éjjel.

Öt nap múlva meg ott álltam az Allé mélygarázsában, és éppen azon kaptam magam, hogy egy közepes méretű készpénzköteget számolok le egy Zoli nevű srácnak egy kék-fehér Mini motorháztetejére. Ami, pár perc múlva, miután kezet fogtunk és zsebre vágtam a slusszkulcsot, az én autóm lett.

Autótulajdonos lettem.

Beleálltam este a tükörbe, és nem tudtam értelmezni, amit látok. Én volnék ez, akinek autója van immár? Aki nem az, akinek nincs autója? Akkor ki vagyok én? Egész eddig azzal azonosítottam magam, hogy nekem márpedig nincs autóm, nekem márpedig nem lesz autóm, mert minek, mert [ide kell beszúrni a random bullshitet].

És mégis, most ott áll egy kék Mini a garázsban, a táskámban a forgalmi, zsebemben a kulcs. Az én Minim. Autótulajdonos lettem -

Mégpedig egy értelmetlenül, pofátlanul erős autó tulajdonosa. 185 lóerő overboostban, 1.6 turbó, alig egy tonnácskára. Megy, mint a veszedelem: négyesben használatonkívülnémetautópályaszakaszokon százhatvannál váltod el, ha azt akarod, hogy szép hangja legyen, fütyüljön a turbó, szuszogjon, amikor visszaengeded a gázt. Persze lehet vele ésszel is menni, ügyesen ezerhétszáznál elváltani, mint a faterom, éppen alapjárat fölött tartani városban.

Totál skizó ez a kicsi kocsi: van benne egy amolyan kispolgári-tötymörgős emberke, aki békésen szuszogva küzdi fel magát a lépcsőn a második emeletre a vasárnapi krumplis rántotthúsért. A kispolgár felhúzza magát azon, hogy bazaltkemény a futómű, hogy a csomagtartót kereső expedíciós csapatok még mindig nem tértek vissza, hogy hátul csak ketten férnek el úgy-ahogy, vagy hogy a kicsi kocsi fogyasztását csak úgy lehet nyolc liter alá vinni, ha a szemgolyómmal nyomom a gázpedált.

Viszont.
Viszont, viszont, viszont.

Amikor egyszer, véletlenül nem kapcsolsz el háromezernél sem, hanem hagyod, hadd szaladjon feljebb a fordulatszámmérő egész hatezerig, előtör belőle a másik. Kiugrik a rugós krampusz a dobozból és pont olyan érzésem van ilyenkor, mint ahogy azt Jeremy Clarkson megfogalmazta valami hasonlóan kicsi és értelmetlenül erős autóval kapcsolatban: "You can drive this car quite reasonably, but trust me. This car wants to be driven like an idiot."

Zseniális ez a kicsi kék pattanás.