make me forget myself

Valamelyik reggel felébredtem. Korán, de még nem órára - egyszerűen csak felébredtem. Kinyitottam a szemem és körülnéztem. Akkoriban egy szivacson csöveztem, hálózsákban és ebbe a meglehetősen felelmás állapotba fagytam bele körülbelül fél évre. Körülnéztem: előttem volt egy asztal, rajta pár könyv, alattam parketta, azon túl egy két fal.

Ami pedig fura volt, az az volt, hogy egy pár másodpercig fogalmam sem volt, hogy hol vagyok. Pedig én pakoltam be a szivacsot, én görgettem végig a hálózsákot rajta - egy másik világban, de ez a világ még nem töltődött be addig a pár érdekes másodpercig. Hovatovább, ahogy körülnéztem, arra is rádöbbentem, hogy nemcsak, hogy arról nincs fogalmam, hogy hol vagyok, hanem arról sem, hogy ki is vagyok voltaképp. Döbbenetes volt... és nem volt benne semmi ijesztő - egyszerűen csak nem tudtam, hogy hányadika van, milyen nap, egyáltalán mit terveztem erre a napra, nem tudtam semmit. Elfeledtem mindent, amit gondoltam magamról, a világról. Kisgyerek voltam egy pár másodpercre...

Mint amikor egy számítógép bútol, és egyszer még azelőtt bekapcsolom a monitort, hogy összerántja magát a vindóz - megszoktam, hogy monitor bekapcsolása után ott az asztal, ikonokkal, háttérrel, mindennel, de egyszer valahogy túl hirtelen jön be a kép és látom, ahogy összerakja magát a kezelői felület. Ahogy körbenéztem, először az töltődött be, hogy hmmm, ma nem kell melózni menni, aztán hogy október 23-a van, ja igen, és hirtelen betöltött, hogy mit is hiszek magamról, kinek is gondolom magam. Hogy hogy hívnak, hol lakom, meg hogy hol is vagyok voltaképp és hogy kerültem ide.

Egy pár másodpercig megpillantottam valamit a valóságból, úgy nyersen - úgy, hogy nem hittem magamról, se a világról semmit. 

Éber voltam erre a pár másodpercre, aztán visszaaludtam, bele az ébrenlétbe.

akarom akarni

A Costában találkoztam a lánnyal a Highgate mellett, ott dolgozott akkoriban. Barna haja volt, zöldes szeme és az ingén fityegő kis névtábla szerint Katának hívták. A neve melletti piros-fehér zöld zászlócskát megpillantva rámosolyogtam, amikor bementem és magyarul kértem egy tejeskávét. Elsőre meghökkent, aztán beszélgetni kezdtünk: rengeteg magyar dolgozik Londonszerte kávézókban, boltokban, itt-ott és a legtöbben annyira elszoktak attól, hogy magyarul szólnak hozzájuk meló közben, hogy beletelik pár másodpercbe, mire kapcsolnak.

A lány megfőzte a kávét. Teljesen kihalt volt a kávézó, megkérdeztem, hogy főzne-e egyet magának is: miért ne, mondta, aztán villámgyorsan megépített egy kapucsínót. Beszélgetni kezdtünk. Aranyos volt a lány, de olyan semmilyen, ugrott be, ahogy mesélt arról, hogy került Londonba, mit csinál, kikkel lakik, milyen a landlordja, azaz végigmentünk a szokásos témákon. A semmilyen jó szó a lányra - olyan, mint a haja színe: nem teljesen szőke, de már nem is barna, olyan meghatározhatatlan. Semmilyen.

Elfogyott a kávé és ott motoszkált bennem a gondolat végig: el kéne hívni ezt a lányt valahova, egy randinak egész jó lenne. Kata. Hát végül is, miért ne... aztán, ahogy vettem a kabátom és a lány visszavitte a kávék romjait a pultba, odaléptem hozzá és megkérdeztem, volna-e kedve eljönni vasárnap pár cimborámmal meg velem bandázni Shoreditch-ba. A lány rám nézett, megállt és annyit mondott: "Sorry, de nem. Az van, hogy te most nem akarsz velem találkozni, csak akarod, hogy akard, de valójában nem szeretnéd."

És mosolygott utána, őszintén.

A gyerek, aki én voltam egykoron, meghalt

Looking beyond the embers of bridges glowing behind us
To a glimpse of how green it was on the other side
Steps taken forwards but sleepwalking back again
Dragged by the force of some inner tide

Ma valahogy belekerült a lejátszólistába a Pink Floyd Division Bell című albuma, amit rommá hallgattam kamaszkoromban. Tisztán megvan az, ahogy fekszem az ágyamon, a szobámban szól a High Hopes elején a harangzúgás és nézem a kora tavaszi éjszaka csillagait.

Rég jártam ott... amikor elköltöztünk abból a házból, még utoljára visszamentem, hazajöttem Pestről, hogy még egyszer körbejárjak a falak között. Döbbenetes volt, ahogy visszhangzottak a lépteim a "szobámban"... puszta falak, függöny nélkül és még a szaga is teljesen más volt annak a szobának. Más volt, mert hiányoztam belőle én. A cuccaim, az energiám, amivel berendeztem. Körbejártam a lakást, minden szobába benéztem és olyan érzésem volt, hogy úristen, mit keresek én itt, ezek csak falak, a puszta csontváz, amiről minden eltűnt azzal, hogy összeraktuk a cuccainkat és pár utánfutónyi fuvarral eltranszportáltunk mindent.

Nyár vége volt, az augusztusi nap aranyszínűre festette a kopár falakat. Rájöttem ott, akkor, hogy ez a lágy, aranyszínű napsütés nekem mindig is a gyerekszobámat fogja felidézni, azt a melegséget, hogy a világ kinyílóban van és ott állok az egész kapujában, csak még élnem kell, még érnem kell, hogy beléphessek rajta. Hogy beléphessek a világba.

Kölyökkoromban gyakran játszottam azt, hogy fogtam a nagy Európa autóstérképet és kiteregettem az ágyamra, végignézve a városok ismeretlenül hangzó neveit. Elhatároztam ott és akkor, hogy utazni fogok, sokat, világot fogok látni, ahogy könnyes szemmel húztam végig az ujjamat Európa térképén. Igazság szerint ez az érzés azóta is minden alkalommal elfog, valahányszor térképet fogok a kezembe...

A High Hopes a kamaszkorom. És ahogy ültem a gép előtt, valami idióta appot kellett volna tesztelni, megértettem valamit. Azt, hogy elmúlt a gyerekkorom. Végleg és visszavonhatatlanul.

Ettől szenvedek... ettől szenvedek. Meg kell halnia annak a gyereknek, aki én voltam egykoron. A világom immáron egy felnőtt világa... lakással, munkahellyel. Csupa olyasmi, amit gyerekként nem akartam vagy egyértelműen felnőttekhez kötöttem. Valahogy így... van munkahelyem... Gyerek vagyok. Gyerek vagyok, mert gyerek akarok lenni!

De nem megy... az okozza a szenvedést az életemben, hogy gyerekként akarok élni, viszont az idő elrepült fölöttem. Állandóként kezelek valamit, ami nem állandó, ebből jön a szenvedés - valahol 17-18 éves korom tájékán megálltam lélekben és fittyet hányva a testem öregedésének, úgy próbálok élni, ahogy akkor szerettem volna. Egy gyerek nem néz szembe azzal, hogy meg fog halni. Egy gyerek nem fog szembenézni azzal, hogy ő is halandó, ő is meg fog halni, egyszer porrá fog omlani a teste.

A világom valóban szürke és nyomott - de csak egy gyereknek, mert az ő szemszögén keresztül akarom nézni. Annak a gyereknek, aki lenni akarok itt belül még mindig. Akinek szürke és nyomott a felnőttek világa. Ez a feszültség okozza a szenvedést, ez az, ami elnyom, benyom és belekalapál a földbe. Egy gyerek akarok lenni, azért akarok megfelelni édesapának, azért küzdök folyamatosan a gyerekkori töréseimmel: azért, mert magam is gyereknek tartom magam. Ahhoz, hogy ezen túlmenjek, fel kell nőnöm, hagynom kell meghalni a gyereket, aki én voltam egykoron.

Isten veled hát.

Amit tudni vélek, az nem igaz. Be is tudom bizonyítani.

Gondolok valamit valakiről. Egy nőről, egész pontosan. Tudom, érzem, hogy milyen lenne szeretkezni vele, milyen lenne úgy igazán vele lenni. Aztán elkapok egy villanást, mondanak egy mondatot róla és egy csapásra minden megváltozik. Ránézek megint, és teljesen más van bennem: már nem gyönyörűnek és szenvedélyesnek látom, hanem olyan... semmilyennek. Vállvonós. Mindegy, akármi. Megvan, ugye?

Na most ebből mennyi az igazság? Igaz lehet-e bármi, amit gondolok? Az az egy mondat nem érintette a lányt, mert ott sem volt... változott a képem a lányról, kifordult, megfordult, de a lány "csak" létezett, pont úgy, mint addig. Valamiről, ami nem változott, olyan képem, hogy változott - emiatt nem lehet igaz az, hogy eddig is igaz, amit hittem és most is az!

Lássuk az összes lehetséges esetet.

Tegyük fel elsőre, hogy az információmorzsám, amit kaptam, önmagában is igaz.

Három lehetőség van ebben az esetben, valamelyiknek igaznak kell lennie:

• eddig igaz volt, amit hittem és most nem igaz, 
• eddig nem volt igaz, de most igaz lett
• eddig sem volt igaz, amit hittem és most sem az

A negyedik, azaz hogy most is igaz, amit hiszek és eddig is igaz volt, amiatt nem lehetséges, amit pár bekezdéssel feljebb elmondtunk - nem változott a lány a valóságban, nekem viszont homlokegyenest más elképzeléseim lettek róla. Ez nem lehet igaz, ugyanis ha eddig igaz volt, amit hittem és az információmorzsa, amit hozzávettem az igaz halmazhoz, igaz önmagában is, nem eredményezhet hamisat, ebből következően a mostani képem is igaz kell, hogy legyen - ebből az következnek, hogy az is igaz, amit hittem eddig és az is, amit hiszek most, tehát elvetem.

Ha nem volt igaz, amit hittem, de ennek az információmorzsának a hatására igaz lett, az ellentmondás, mert a hamis állításokat tartalmazó halmazhoz bármennyi igazságot veszek hozzá, nem vezethet igazságra.

Marad tehát az, hogy az információ előtt is hamis volt, amit hittem a másikról és most is az - látjuk, hogy ebből a szempontból mindegy, hogy maga az információmorzsa igaz-e vagy sem.

Mi van akkor, ha hamis az információmorzsám? Ez azt jelentené, hogy igaz volt, amit előtte hittem, de egy hamis információ hatására elromlott minden és most nem igaz, amit a lányból látok. Oké. Vizsgáljuk meg ezt a lehetőséget.

A lányról alkotott képem nem statikus, mert folyamatosan változom én is, a világ is és újabb és újabb morzsák jönnek a róla alkotott képhez. Ahhoz, hogy igaz legyen, amit látok, az kell, hogy minden egyes morzsa, amit hozzáveszek, önmagában is igaz legyen, mivel bármilyen hamis állításocska hamissá teszi az egész képet. A világból jön mindenféle morzsa a másikkal kapcsolatban: igazak is, hamisak is és ahhoz, hogy csak az igazat tegyem bele a másikról alkotott képbe, az kell, hogy csalhatatlanul el tudjam dobni a hamis információmorzsákat.

Ha nem tudom eldobni a hamis morzsát, beépítem a másikról alkotott képbe, akkor az egész kép hamis lesz.

Ha el tudom dobni minden esetben, akkor ellentmondásba kerülök azzal, hogy hamis információmorzsát építek bele épp a másikról alkotott képbe, ezért ezt az ágat nem is viszem tovább.

Ha viszont nem tudom eldobni minden esetben, akkor kételkedni kezdek abban, hogy igaz állítást építettem bele minden esetben a másikról alkotott képbe. Ezért elfogadom hát, hogy ez már megtörtént számos eddigi esetben is, ezért a másikról alkotott képem nem lehetett igaz, ebből következően most sem az.

Tehát amit gondolok a lányról, az nem lehet igaz.

A fenti levezetés a többi emberre is igaz, így az sem igaz, amit mások gondolnak rólam és az sem igaz, amit én gondolok, hogy mások gondolnak rólam. Sőt - semmi sem igaz, amit látok, semmi sem igaz abból, amit gondolok.

Fogalmam sincs, hogy milyen a másik. Fogalmam sincs, hogy ki a másik. Arról sincs fogalmam, hogy én milyen vagyok - arról sincs fogalmam, hogy én ki vagyok, mert azzal mérem magam, hogy mások mit gondolhatnak rólam. Nem látom a másikat. Senkit és semmit. Vetítek mindent a másikra, ő is vetít rám mindent, gyakorlatilag a vakszerencse vezérli a kapcsolataimat a másikakkal, a világot meg ez alapján képzelem el valamilyennek.

Nem tudok én lófaszt se.

Nem, én nem haldoklom.
Én így élek.

A gyerekek mesterek

Németországban járok mostanság... és hagytam a hazarepülést péntek éjjel meg a visszajövést hétfő hajnalban, inkább hédereztem egy nagyon jó barátoméknál Nürnberg mellett. Van két kissrácuk, az egyik négy- a másik másfél éves.

És hálás vagyok, mert sok mindent megtudtam magamról általuk: nevelési tapasztalataim nincsenek, így amit mondani akarnék a srácoknak, amikor játszanak, esznek vagy akármit csinálnak, az pont az, amit a szüleim mondtak nekem, amikor abban voltam, mint épp a srácok. Időutazás, mi?

És rádöbbentem, hogy félek a kissrácoktól.

Nem, nem egy négy- és egy másfél éves állampolgártól félek (a nagyobbik éppen ott játszik a gumikacsáival a fürdővízben, a kisebbiknek meg a legnagyobb gondja az, hogy hogy dobja a piros pöttyös gumilabdát úgy fel, hogy a fejére essen és fejelhessen egyet) - inkább magamtól. Attól, amit a kissrácok mutatnak. Amit keltenek bennem.

A gyerekek nem racionális szabályok alapján működnek. Egy felnőtt (= én) számára a szabályok a biztonságot jelentik, a kiszámíthatóságot és ez a két kissrác minden volt, csak kiszámítható nem. Megcsináltam az almalevet úgy, ahogy kérte a nagyobbik és amikor odaadtam neki, mondta, hogy nem kéri. Kérdeztem, hogy miért nem, egész reggel ezt mondogatta, és annyit mondott, hogy az akkor volt, most macikávét szeretne. Kezdtem volna kiakadni, hogy bakker ne már, egész eddig jó volt, aztán beugrott, hogy én most következetességet és kiszámíthatóságot kérnék számon egy négyéves kissrácon. Mintha egy felnőtt lenne...

Aztán az a képzet, hogy a gyerekeket távol kell tartani mindentől, ami kicsit is értékes, mert a. szándékosan nekimennek és összetörik, b. annyira ügyetlenek, hogy leverik/eltörik/lelökik. És ebből az következik, hogy valahányszor hangosak kezdtek lenni meg belepörögni a játékba, már szóltam is volna rájuk, hogy játsszanak, csak csendben és messze mindentől. Valahányszor erővel kezdtek volna hatni a környezetükre és mindezt ösztönös, kiszámíthatatlan módon létezni. Ez az, ami belém égett: nem szabad hatni a környezetre! Nem szabad hangosnak lenni! És ezért nincs például gitárerősítőm, csak hogy valami kézenfekvőt mondjak.

No meg az, hogy a gyerekek nem értik a mentális építményeket, amiket felhúztam a fejemben. Egész eddig valahogy úgy képzeltem el a gyerekekkel való kommunikációt, hogy le kell butítani a mondandómat annyira, hogy egy négyéves kissrác is megértse - most viszont rádöbbentem, hogy amint kibújok a csicsás mentális gépezetek mögül és megpróbálnám elmagyarázni, hogy most miért is nem megyünk ki labdákat dobálni az udvarra, egyből lebukik, hogy miért is szeretném, ha békén hagynának. Egyszerűen kifogyott az erő a mondataim mögül, amikor hazudni próbáltam egy négyéves kissrácnak, ahogy tágra nyílt szemekkel állt előttem. Aztán hagytam a francba a munkát és kimentem vele.

Köszönöm, srácok. Tanultam tőletek.

A szokásosat, akkor

"Akkor a szokásosat" - mondta a lány a kávézóban, ahová meló előtt bementem és odafordult a kávégéphez. Megrémített valamiért... mire megittam a kávét és megettem a fahéjas-cukros borzasztóságot is mellé, összeállt, hogy miért.

Mert a lánynak ezzel nem vagyok több, mint egy kávé és egy fahéjas csiga, melegítve. És ez csak a kisebbik baj - a nagyobbik az, hogy magamnak sem vagyok több. Heti kétszer-háromszor ugyanez a kör, ugyanígy, már tudom, hogy mit mondok, milyen szavakkal szólok a lányhoz, már tudom, hogy milyen lesz a kávé és a süti, mert minden nap ugyanazt kapom. És mégis visszamegyek, kérem, pont ugyanúgy.

Ez azért elég ijesztő... épphogy visszaköltöztem Pestre, már ki is alakult egyfajta napi rutin, itt a megszokás. Egy gond van vele: ebbe a világba nem tettem annyi energiát, annyi munkát, mert ez csak átmeneti, ez az egész, ahol lakom, ahol melózom, ahol létezem. Átmeneti, nem baj, jó lesz ez így is, nem para, menjen csak, nem is nézem, nem is érdekel, leszarom én, hogy ebben a kis időben mi lesz, úgyis elmegyek egy pár hónap múlva valahová máshová, ebben a kicsike időben elég lesz kibekkelni mindent.

Egy dolgot felejtek el: az, hogy eddig tízezerszer kelt fel a nap, tízezerszer nyitottam ki a szemem reggel, nem jelenti azt, hogy megérem a holnapot. Elcsaphat mondjuk egy figyelmetlen autós a körúton, fejjel beleszállhatok egy villanyoszlopba és akkor aztán agyő, nem járunk ki többet rétre.

A kávézós lánynak egy dolog fog feltűnni: a srác, aki a fahéjas csigát meg a közepes tejeskávét szokta kérni, már nem ide jár reggelente. Vállat von és megy tovább. Az élet megy tovább, tulajdonképp egy pár hónap után a családomon kívül csak páran emlékeznének rám, néhány év múltán meg még annyian sem. A melóhelyen lenne egy-két döbbent nap, aztán a rájönnének, hogy a hiányomat abból érzik meg, hogy kevesebb kéz van ugyanannak a kupac szarnak az ellapátolására. De ez se baj, jön arra a helyre valaki más, aki új posztereket fog kiragasztani. Talán még a céges laptopomat is megkapja.

Az egész mögött a megszokás dolgozik. Ha megszokok valamit, kialakul az a nagyon hatékony idegpálya, amivel minimális energiabefektetéssel tudok élni, ez viszont kiöl minden változatosságot, minden életet a világomból. A megszokás meg a biztonság hajszolása... a megszokás a biztonság illúziója. A vészkijárat harmincezer láb magasan. 

Tyler Durden: Guys, what would you wish you'd done before you died?

Ricky: Paint a self-portrait.

The Mechanic: Build a house.

Tyler Durden: [to Narrator] And you?

Narrator: I don't know. Turn the wheel now, come on!

Tyler Durden: You have to know the answer to this question! If you died right now, how would you feel about your life?

Narrator: I don't know, I wouldn't feel anything good about my life, is that what you want to hear me say? Fine. Come on!

Tyler Durden: Not good enough.

Az ő álmaikat álmodom

Mi az, ami igazán megkülönböztet a többi embertől? Ami igazán én vagyok? Egyáltalán létezik ilyen, vagy az egész kérdésfelvetés magában hordozza a hazugság bűzét?

Az álmaim, szoktam erre válaszolni. Az álmaim azok, amik igazán én vagyok. Amire igazán azt mondom, hogy az enyémek, teljes mellszélességgel állok mögéjük és bárki ellen kiállok, aki mást állít vagy megkérdőjelezi őket.

Nagy kár, hogy ez nem igaz.

Az álmaim nagy része nem az enyém, nem belőlem jön. Menő lakás? A szüleim generációjának becsípődése - annak idején, amikor nagyapáinkat meglátogatták ilyen-olyan népek, a föld volt az egyetlen dolog, amit nem tudtak magukkal vinni: ami rajta volt, azt leégették, elvitték vagy épp megerőszakolták, de a föld, az mindig megmaradt. Azzal újra lehetett kezdeni. Menő kocsi? A szocializmusban státuszszimbólum volt az autó, ez a szüleim része. De ugyanez árad a köztudatból is - ha elképzelem mondjuk a jól menő akárkit, a kocsi szerves része a képnek. Nem, ez sem én vagyok. Szex két nővel? Höhö... hát persze, hogy ez is kívülről jön.

De mi az álmom igazából?

Ráhányni mindent, ami antik, ócska

Összeszedtem, hogy mennyi ideig tartana mindent kidobálni az életemből, amivel azonosítom magam vagy azt mondom rá, hogy az enyém.

Lássuk csak.

Meló - felmondani öt perc, pár óra alatt nullára tudnám rendezni a folyó dolgaimat.

Lakás. Nincs saját, egy bőröndbe berakni a ruháimat meg a hálózsákomat körülbelül egy óra alatt megvan. A kulcsot egy mozdulattal le tudom tenni a bejárat mellé az ablakpárkányra, nagy dolog azzal sincs.

Bringa. Nem adnám el, nem kérnék érte pénzt - egyszerűen leraknám a Király utcában lakat nélkül, nekitámasztva egy fának. Adnék neki úgy két órát. A Peugeot-t már úgyis eladtam, a zöld Charge is legalább olyan hirtelen távozna a világból.

Gitár. Ez a borostyánszínű Ibanez, ami most a matrac mellett figyel, a szívemhez nőtt - mondjuk, hogy inkább odaajándékoznám valakinek, minthogy pénzt kérjek érte. Már tudom is, kinek.

...és ennyi a mostani pesti világom. Leírni meg számba venni se tartott tovább pár percnél, de összességében egy teljes nap leforgása alatt meg tudnék mindent szüntetni. Ez fantasztikus! Jóval-jóval könnyebb vagyok, mint azt gondolom vagy épp szeretném gondolni.

Pusztul és épül

Hogy hihetem azt, hogy látom, amikor pusztulok, amikor azt is képtelen vagyok meglátni magamtól, amikor épülök?!

Szabadságot kivenni

Szabadságot kivenni a munkából.

Most gondoltam csak bele, hogy mennyi mindent kifejez ez a pár szó. Engedélyt kérni, hogy szabad legyek - a főnökömtől, akinek tartozom. Aki elenged. Aki akár - szívességet tesz nekem azzal, hogy szabadságra mehetek. Hogy nem kell bemennem az irodába és leülni az asztalomhoz a gép elé. Hogy csinálhatok valami mást. Hogy csinálhatok bármi mást. Hát szabadság ez? Igen, szigorúan, időkeretek közé szorítva, a keretek pedig a munka utolsó és első napja közötti időszak. 

Egy valamit felejtek csak el. A munkahelyemet is én választottam. Én döntöttem úgy, ahogy döntöttem. És itt el is értünk valahová, ami óriási különbség London és Pest között mentalitás szempontjából: Londonban az a megközelítés, hogy "igen, itt vagyok én, a munkaerő, van tudásom, tapasztalatom, értek hozzá és az energiám és az időm egy részét a cégnek ajánlom fel, hogy használja, ahogy tudja. De nem vagyok köteles ennél többet adni - addig működünk együtt a céggel, amíg mindkettőnknek előnyös a dolog." Pesten dolgozva pofánvert az a mentalitás, hogy "milyen szerencsés vagyok ÉN, hogy ez a nagy cég ad nekem minden hónap végén pénzt, nekem, a hozzá nem értőnek..." Ebből meg ráutaltság és függés jön... a "mindent odaadok, csak hogy maradhassak" érzése. A kétségbeesett kapaszkodás.

Édesapa.

A pazarlás dicséretéről

Van egy kávézó itt Pesten. Tényleg, nem viccelek. Átmész a Bajcsyn a Bazilika felől a zebrán a túloldalra, mész a Nyugati felé pár lépést és ott is van egy kicsiny, ámbár kívülről nem túl bizalomgerjesztő hely. Onnét fogod megismerni, hogy Rocco Siffredi dedikált arcképe van a bejárati ajtó mellé ragasztva. Olasz a hely, nagyon és olyan négysajtos pizzát adnak, hogy elképesztő - de ami miatt szeretem ezt a helyet, az a kávé.

A kávé.

Ha bemész, espresso-t kérsz, a lattéval meg a többi tejhabolós buzizással csak belegázolnál a tulaj lelkébe. Olasz a tulaj, Mariónak hívják és csak ő meg Giorgo, a séf nyúlhatnak a kávégéphez. Minden részletre figyelnek: milyen kávét hoznak, milyen finomra őrlik meg, mennyi ideig hagyják nyitva a dobozt felnyitás után és élmény figyelni, ahogy Mario kávét főz. Ahogy hozzányúl a géphez, ahogy megfogja a kanalat, az a féltő gond, ahogy teletömi a kart kávéval és lesimítja a tetejéről a fölösleget, már önmagában megéri. Amikor aztán kihozza a kávédat és leteszi az asztalra, azt látod a szemében: tessék barátom, ezt a kávét neked építettem. Neked alkottam.

Az íze elmondhatatlan, mert nem a pörkölt és megőrölt kávébabon keresztülpréselt víz ízét érzed, hanem Mario keze nyomát és minden figyelmét is. Érzed benne a szenvedélyt. Őrültség? Lehet. Pazarlás? Lehet. Én csak szenvedélynek hívom. A szenvedély az, ami megfűszerezi a kávét. Ezért készül tíz perces munkával egy csésze és ez az, amiért újból és újból visszamegyek.

A hatékonyság bűvöletében élek. A hatékonyság meg a túlélés előszobája: hatékonyságra törekedve tulajdonképpen valahol a lényeg veszik el, az apróságok élvezete. Mario erre tanít - egy világ van egy csésze kávéban. Egy világ lehet benne - ha észreveszem.

A szobor

Valamit megérzek, valamit megindítasz bennem. Valamit, ami ösztönösen is vonz, bár se megmagyarázni, se felfogni, se megérteni nem tudom. Vonz, egyszerűen. Amikor veled vagyok, lehalkulnak a gondolatok, a hangok, valaki más van a helyemben, mint akit eddig ismerni véltem.

Amikor nem vagy velem, akkor is szeretném ezt az érzést - odarántalak. Gondolatban. De ez nem te vagy, csak a kép, amit építettem rólad a fejemben, és minél többször nyaldosom ezt a képet, annál többet pótolok hozzá. Az elején ezzel nincs is gond, az egész valahogy képlékeny, mint egy meg nem kötött agyagszobor. A hazugság akkor jön, amikor már elmúlik ez az első pár hét/hónap és elkezd megkötni az agyagom - 

Aztán a szobornak lesznek részei, amik már nem lágyulnak vissza. Amik kötöttek maradnak. Ahogy múlik az idő, egyre több és több ilyen beszáradt rész lesz a szoborban, amit rólad építek magamban, ez pedig feszültséghez vezet: még ha pontos is volt a szobrom, ami bekövült, nem vagyunk állandóak. Te sem, én sem, a körülmények sem, a világ sem körülöttünk, és előbb-utóbb eljön az a pillanat, amikor nekifeszül a valóság a szobornak. A szobor kipótolását a saját töréseim alapján teszem, ezért ha hasonlóak a töréseid, hasonló sebeket kaptál és hasonlóan látod a világot, mint én, akkor közelebb lesz a szobrom a valósághoz, kisebb lesz a feszültség, kisebb valószínűséggel robban szét - tovább maradunk meg párnak.

A szobor bekorlátoz mindkettőnket - mindig a szobrot fogom megszólítani, nem téged, mert téged nem is látlak egy idő után. Ismerlek, mondom, de ez azt jelenti csak, hogy nem vagyok kíváncsi rád többé. Csak játék vagy, ritka darab a gyűjteményben, valaki, akit a képemre formáltam a fejemben, olyanná tettem, amilyennek mindig is szerettem volna. Kiegészítjük egymást, mondom neked, kiegészítjük egymást, mondod nekem, de mindketten hazudunk, mert csak maszturbálunk egymás mellett. A "kapcsolat" tulajdonképpen nem is létezik, csak mi emelünk neki szobrot egymásból.

Az érzés pedig az agyag alatt kötni kezd... száradni, mert nem kap se napot, se fényt, se nedvességet. A végén pedig elillan a szoborból... ekkor meghal minden, csak mi bábozunk a szobrainkkal, elvakítva a saját nagyszerűségünktől, elvakítva attól a hittől, hogy találtunk valamit, ami örökké élni fog, vagy legalábbis addig, amíg valamelyikünk meg nem hal. Ez után gyorsul fel az idő... nap nap után, hetek, hónapok, évek... és észre sem vesszük, de ott vagyunk egymás mellett, két halott, érdektelen ember, akik egymás képére formálták egymást, beletörték a másikat a szoborba, amit évekkel korábban építettek.

A szobor pedig előbb-utóbb összetörik... vagy nem. Ha a másik meghal, a szobra bennem tovább él, csak már az utolsó esély is eltűnik, hogy a valóság beköszöntsön a világomba. 

És minden az elején kezdődik.

Over the rainbow

Stoppoltunk, diplomázás utáni nyáron. Délután négyre járt az idő, valahol Bilbao környékén, pár száz kilométerre a célünktól, Madridtól: ott álltunk egy elhagyatott, üresen ásítozó benzinkúton, körülvett minket vörös, kiszáradt kősivatag. Nem sokszor esik arrafelé, amikor viszont sikerült átküzdenie magát egy felhőnek az Atlanti-óceán fölülről az Ibériai-félsziget északi részét borító hegyláncokon, az többnyire dörgést-villámlást és szakadó ítéletidőt jelent. Pont olyat, aminek az előszelét éreztük a bőrünkön: a benzinkút szemetét vitte-vitte a döngő szél, takaros szeméthalmokat összehordva a kutat a kősivatagtól elválasztó drótkerítésen.

Stoppoltunk, rápróbáltunk mindenkire, aki bejött a kútra. A világot átívelő stoppoláshoz elengedhetetlen a nyitottság és a bizalom. Ezt akkoriban úgy fogalmaztam meg, hogy ha nem vigyorogva állítunk oda az emberünkhöz, hogy Hola, buenos tardes, akkor egész egyszerűen nem fog működni a humorérzéke és nem fog elvinni, mi meg ott rohadunk meg egy isten háta mögötti benzinkúton egy autópálya mellett. Most már tisztább a kép: a titok nem  a mosolyban rejlik, hanem valahogy alatta: leraktuk a Sasadi úton a szemüvegünket, amivel ítéletet mondva minősítünk mindent és mindenkit és teljesen nyitottan, bizalommal telve ballagtunk oda a kútra betévedőkhöz. Tulajdonképpen folyamatosan világítottunk, valahányszor stoppolni indultunk.

Rápróbáltunk mindenkire, aki bejött a kútra: Krisz ráment egy spanyol lányra a térképpel, én pedig egy középkorú fickóval alkudoztam angolul. Sajna kiderült elég hamar, hogy a fickó rossz felé megy, de ettől függetlenül beszélgetni kezdtünk, miközben ott küldte a benzint a kocsiba. Odaballagott hozzánk Krisz, meglehetős fancsali ábrázattal: a lány Madridba megy, de nem akar elvinni, mondta, mert hát ugye ezek a fránya statisztikák a stopposok által kivégzett nőkről... mindegy, a lány bement a kútra fizetni és hárman dumáltunk tovább a spanyol fickóval. Bemutatkoztunk, aztán a fickó felajánlotta, hogy ej, szimpatikus csávók vagyunk, beszél ő ezzel a lánnyal és ahogy jött vissza a lány az ajtóból, lóbálva a benzinkúti nyugtát, oda is ment hozzá és irgalmatlan sebességgel kezdtek spanyolul beszélgetni. Zavarba ejtően sokáig, mi meg ott ácsorogtunk és mindenáron próbáltunk optimista jövőképet sugározni.

A lány végül is vállat vont és odaszólt: "Come. I take you to Madrid.", és nyitotta is a csomagtartót. Villámgyorsan bepakoltunk a csomagtartóba, beültünk a kocsiba és útnak indultunk. A lányban éreztem az elején, hogy nagyon-nagyon zavarban van és ezt leplezendő úgy viselkedett, mint valami előzékeny házigazda: hátraadta a cédés dobozát, hogy keressünk benne zenéket - így aztán az Amélie zenéjére zúztunk keresztül a spanyol sivatagon.

Beszélgettünk a lánnyal (Esthernek hívják) és pár perc után teljesen feloldódott: valahogy hozzánk nyílt... akkora nyitottsággal és bizalommal, ami akkor bennünk volt, hegyeket lehet elmosni. Öt napja úton voltunk Pestről, aludtunk mindenhol, csöveztünk, meghívtak, elengedtek, elvittek, nem vittek. A stoppolás kinyitja az embert. Engedett fel a lány, és az egész végére valahogy ilyen torokszorítóan szép eufória öntött el: tökéletes volt, ahogy mentünk a kősivatagban egy hatalmas, teljes dupla szivárvány mellett a lemenő nap fényében, a háttérben meg ott szólt az Amélie... és a lány is érezte, láttam a tükörből félmosolyt a szája szegletében.

Kitett pár óra múlva minket az Atocha, a madridi főpályaudvar mellett és vigyorogva ballagtunk a metró felé, integetve az elhúzó Micrának. Tisztán emlékszem a lány szemére, amikor elköszönt: csillogott és valahogy mély volt, ahogy belenéztem. Gyönyörű volt. Valami nagy dolog történt, ha belegondolunk - a lány pár órával korábban valami óriási korlátot lépett át azzal, hogy felvett minket és azért tudtunk ilyen  őszintén beszélgetni a kocsiban, mert erre a helyzetre nem volt idegpályája. Nem voltak elvárások, nem volt követelőzés. Csak mi.

Mindhárman többek lettünk ettől az úttól. Vagy kevesebbek, ez nézőpont kérdése.

Az idő összetörik

"Deák Ferenc tér"-mondta be a hangosbemondó.

Ültem az ülésen, szólt a Knights of Cydonia a Muse-tól a fülemben és küzdöttem az elalvással. Az elmúlt pár hét egyre vaduló hullámvasút volt minden szempontból, néha fent, néha lent, néha gyorsulunk, néha lassulunk kicsit, de az, hogy kiszáradt szemmel és remegő lábbal ülök a székbe szíjazva, állandó maradt. Akárcsak a fehéredő ujjaim, amivel markolom a hideg korlátot.

Lehunytam a szemem egy pillanatra... és azt hiszem, elaludhattam. Biztosan így volt, mert álmodtam mellé - láttam egy csatát, amiből megszöktem gyáván és dicstelenül, éreztem a vér és a kiontott belek szagát, hallottam a pengék suhogását a hátam mögött, a soknyelvű a kiabálást meg a csatatéri káoszt. De megszöktem, vagy legalábbis azt hittem, mert amikor megfordultam, hirtelen megláttam egy sötét arcú figurát mögöttem, egy karddal a kezében. "Picsába, mekkora ez a kard! Hogy bírja el?! Micsoda karja lehet már?" - ez volt az utolsó gondolatom, mert láttam, ahogy a kardon megcsillan a nap fénye, hallottam a suhintását, ahogy gyorsulva szelte a levegőt és egy pillanatra egy meglepően gyengéd érintést éreztem a nyakam oldalán. Aztán sötétség.

És itt nem ért véget a dolog... "hát ez az" - gondoltam. Sötétség. Nem fájt. Semmi. A fájás a testemhez tartozik, az élethez, a test elmúlásával véget ér a fájás is, mint olyan. És szűknek éreztem magam - ez emlékeztet valamire, ugrott be, de hogy mire azt már nem tudtam megmondani. És megszűnt a világ tehetetlensége, a testemé, a gondolataimé. Gyors lettem, sebes, szökellő. Csak a jelen volt.

Aztán felébredtem. Mint amikor kijövök a vízből és megüti a világ hangzavara a fülem, meghallottam a metró zúgását, a kerekek csikorgását, azt, ahogy a hangosbemondó sistereg, ahogy a mellettem ülő beszél, a kocsi távoli részében a srác füleséből kihallatszó tücctüccöt is. És a Knights of Cydoniát is, valahogy erre egy rétegként ráhúzva.

A hangosbemondó pedig egy örökkévalóság múlva bemonta: "A következő megálló az Astoria."

Az idő összetört.

Elveszni

Elveszni márpedig el kell. Bolyongani. Botorkálni. Ha nem veszel el, azért nem teszed, mert soha nem mertél lelépni arról az útról, amit ismersz. Ha elvesztél, magad mögött hagysz valamit. A biztonságot. Ha elvesztél, eljutottál a világ végére - az általad ismert világ végére. Eljutottál oda, ahol már nem működnek a világod szabályai... persze, ettől érzed magad elveszve.

Ettől bolyongsz. A világot a világod végén túl találod.

Kirúgjuk magunk alól a földet

Lapozgattam a londoni fotókat tegnap este és megláttam, amiket lőttem, amikor először mentem megnézni a lakást, csillogó szemű ingatlanügynökkel a sarkamban. A kulisszákat ismerem - ez az az asztal, megvan a fürdőszobában a zuhanykabin (nagy, de nagy kár, hogy nincs benne kád, gondoltam), a mosógép, hogy le vannak fehérre festve a falak, az ágy, hogy napos, hogy van kis udvar hátul. Hogy jó lesz itt lakni... talán.

A kulisszák megvannak. A konyhapulton, ahol a mikró lakott egy ideig, itt még egy turmixgép van, a falra felragasztva egy hatalmas kanadai zászló (tudom, én festettem le a ragacsok nyomait, amikor kiköltöztem), az egész lakás pedig majdnem úgy néz ki, mint amikor kiköltözésnél visszapakoltam a bútorokat. 

Egy üres héj az a lakás, én vittem bele életet. Körülbelül egy éve költöztünk (akkor még) be oda. Egy éve vettem a zöld bringámat, ami most épp a szüleim garázsában várja, hogy fixi lehessen belőle. A londoni világból nem maradt sok minden - sőt, igazság szerint minden felrobbant, ami benne volt, csak néhány darabját hoztam magammal. A Look Mum bögre például, ami ott van abban a labornak csúfolt fülledt kis lyukban, az asztalom sarkán. Vagy az ólomkatona, ami most is itt szegezi előre a lándzsáját, rendületlenül. A teák, a táska, a cipők, a könyvek... de ezek csak tárgyak. A lényeg nem itt van. Amit hoztam és számít, az nem pár kiló fém, papír meg műanyag.

Magam inkább. 

Három évig éltem a világ egyik legfaszább városában. Egy szál bőrönddel szálltam le Lutonban, csöveztem. Melóztam. Elementem az el Caminóra. Csöveztem Pesten. Visszamentem Londonba, költöztem. Költöztem kicsit. Költöztem nagyot. Megtaláltam álmaim melóját szabadsággal, szakmai kihívással, lóvéval, mindennel. Lettek körém emberek, fontosak. Megéltem annyi mindent... egy nagy halom sztereotip dolgot megtapasztaltam.

Szeretem Londont, szerettem ott élni. Szerettem élni ott. Most viszont az van, hogy kirúgtam magam alól a földet.

Csak változz, csak változz csak még

Mert nem volt még, nem volt elég.

Magam magam

Pénteken előadtunk a jövő mérnöktársadalmának. Jól sikerült a dolog, kérdeztek és senki sem aludt be az előadás végére, pedig masszívan megizzadtunk a harminc fokban, amit a korán jött nyár főzött be az előadóba. Odajött egy srác a végén, miközben pakoltunk: szemüveg, kockás ing, pelyhedző bajusz. Harmadév vége, úgy tippre. Beszélgetni kezdtünk. Kérdezgetett mindenféléről, aztán kibökte, hogy érdeklődik a hekkerség, mint szakma iránt, tudnék-e mondani valamit neki. Tudtam.

Pakolás után a HR-es lány, akivel prezentáltunk, megkérdezte, miközben battyogtunk vissza a kocsiba, hónunk alatt a molinókkal: "Na, milyen a srác?" Vállat vontam és annyit mondtam: "Megvan benne a tűz, megvan benne a potenciál. A lexikát felszívja könnyen, azzal nem lesz baja. A világlátása is megvan hozzá. Ami hiányzik belőle, az az, hogy higgyen magában. Amíg ezt nem lépi meg, addig nem tudunk mit kezdeni vele."

Itt döbbentem rá, hogy magamról beszélek.

Kockaság

Van nekem egy szemüvegem. Nagyon vicces, mert csak a kocka alakú dolgokat mutatja: ami nem kocka, azt egyszerűen meg se látom. Mindig rajtam van. Emiatt a világból csak a kocka alakú dolgokat látom meg, a rengeteg kocka között meg fel se merül, hogy esetleg létezhetnek odakint gömbök meg akár csepp alakú dolgok is - a világ kocka, az egész világ leírható kockákkal, nem marad semmi, ami ne kocka lenne, kár is keresgélni más után.
Megszoktam a kockákat, gyerekkoromtól kialakítottam a kockakezelési módszereimet, egészen jól elboldogultam velük a világban - a kockák sarka viszont bök, kényelmetlen aludni bennük és egy kockákból álló világban élni tulajdonképpen annyira nem is jó ám. De megszoktam, el is hiszem, hogy a világnak márpedig nyolc sarka van, mert csak ezt fogtam fel idáig. Csak nagyritkán találkoztam  valahogy gömbbel, akkor meg lefagyva forgattam a kezemben, kerestem a sarkokat rajta. Nem találtam, félre is dobtam, fogtam inkább egy kockát, azt ismerem. Gyere kocka.
De van ám egy világ odakint!
Kockákkal, gömbökkel, esőcseppekkel, mindennel.

Last Night on Earth

"Élj úgy, mintha ez lenne az utolsó napod!"
Teljesen félreértettem ezt a mondatot, egészen sokáig. Valami olyasmi volt bennem, hogy fogom a bakancslistámat és egymás után, amíg a délután futja, pipálgatni kezdem a tételeket rajta, gyors egymásutánban. És persze élvezem. Spontán. A lista viszont hosszú, a délután rövid, nem érnék a végére. Közel sem.
Aztán egy csendes szombat reggelen beugrott a válasz, illetve inkább a kérdés: biztos, hogy végig akarnám görcsölni az utolsó délutánomat és mint a mérgezett egér, rohangálnék fel-alá egy sűrűn telekörmölt papírfecnivel a kezemben? Tele görccsel, félelemmel, feszültséggel, hogy aztán azon rágjam a körmöm az egész végén, hogy basszameg, mennyi, de mennyi minden kimaradt még, ami csak közben jutott eszembe?
Egyáltalán, mit tennék?
Londonban volt valami hasonló a végén: utolsó nap délután kettőkor leadtam a lakás kulcsát és nyakamba vettem a várost Shoreditch-ból kiindulva. Beültem egy kávéra a Brick Lane-en, és hátradőlve néztem, ahogy ömlik be a kora tavaszi napfény az ablakon... és egyszerre csak világos lett: mindegy, hogy mit csinálok ma délután - ha rohamléptekkel nekiindulnék a városnak, hogy bepótoljak valamit, ami idáig kimaradt, az hanyattvágná az egészet. Inkább lehunyt szemmel figyeltem a kávéra és teljesen véletlenszerűen nekiindultam a világnak. Elengedtem, hogy mennyi mindent kellene még megnézni, megtapasztalni.
Így volt igaz.

Köszönöm...

...annak, aki megalkotta a kerékpáros sárvédő intézményét. Köszönöm, hogy nem kenem magam vállalhatatlanul mocskosra, valahányszor bringázom. Az életminőségem javult általa.

There is no spoon, boy

Spoon boy: Do not try and bend the spoon. That's impossible. Instead... only try to realize the truth.
Neo: What truth? 
Spoon boy: There is no spoon. 
Neo: There is no spoon? 
Spoon boy: Then you'll see, that it is not the spoon that bends, it is only you.

Én félelemből vagyok. Gondolatokból, amiket az agyam folyamatosan pörget. Hiedelmek, amiket készen kaptam és tapasztalatok, amik megtanítottak arra, hogy félni kell bizonyos dolgoktól. Ezek a kell-ések olyan mélyen épültek bele a gondolataimba, hogy teljesen észrevétlenül terelnek valamilyen irányba. Mindig ugyanabba az irányba, persze.
Mint amikor focizunk, csak lejt a pálya és valahogy majdnem mindig az alsó alapvonalon megy ki a labda - annyira megszoktam a pálya lejtését, hogy el is hiszem, hogy vízszintes, csak az a kurva labda az, ami valamiért jobban szereti az egyik alapvonalat. Amikor nincsenek gondolataim, akkor hirtelen kiegyenesedik a pálya - illetve rádöbbenek, hogy én magam vagyok az, aki a pályát lejtősnek képzeli el, vagy még inkább én magam vagyok a pálya.
There is no spoon.
Amikor nincsenek gondolatok a fejemben, az könnyűség. És az a zseniális, hogy ezt sokféleképp el lehet érni - tegnap például előadtam egy színpadon és egy pár percre eltűntem a világból - ott, a figyelem középpontjában cicáztam a közönséggel. Játszottam velük. Én magam voltam az előadás. Vagy amikor ültem egy hangversenyzongora előtt és végigjátszottam a Sweet Child o'Mine-t úgy, ahogy a hangszer megkívánta, ott a zene voltam. Cerocon meg néha én voltam a tánc maga.
Illetve inkább zene voltam. Tánc voltam. És éltem.

Repülni, két méter magasan

Köszönöm a hajtipajtis kismókusoknak, hogy kicserélték a 28 éves Peugeot bringámon a középagyat, mert ez volt az utolsó olyan alkatrésze a gépnek, ami szorult és lassított meg küzdeni kellett vele folyamatosan.
Most viszont száguld a bringa... ugrik. Harap. Éles. Feszít, ahogy megrúgom a pedált és beleszáguldunk a világba. És repülés, ahogy megyek vele: repülök, simán siklok a levegőben, csak a szél zúg a fülemben.
Szerelmes vagyok az országúti bringákba, mert ezt az érzést adják.