Kirúgjuk magunk alól a földet

Lapozgattam a londoni fotókat tegnap este és megláttam, amiket lőttem, amikor először mentem megnézni a lakást, csillogó szemű ingatlanügynökkel a sarkamban. A kulisszákat ismerem - ez az az asztal, megvan a fürdőszobában a zuhanykabin (nagy, de nagy kár, hogy nincs benne kád, gondoltam), a mosógép, hogy le vannak fehérre festve a falak, az ágy, hogy napos, hogy van kis udvar hátul. Hogy jó lesz itt lakni... talán.

A kulisszák megvannak. A konyhapulton, ahol a mikró lakott egy ideig, itt még egy turmixgép van, a falra felragasztva egy hatalmas kanadai zászló (tudom, én festettem le a ragacsok nyomait, amikor kiköltöztem), az egész lakás pedig majdnem úgy néz ki, mint amikor kiköltözésnél visszapakoltam a bútorokat. 

Egy üres héj az a lakás, én vittem bele életet. Körülbelül egy éve költöztünk (akkor még) be oda. Egy éve vettem a zöld bringámat, ami most épp a szüleim garázsában várja, hogy fixi lehessen belőle. A londoni világból nem maradt sok minden - sőt, igazság szerint minden felrobbant, ami benne volt, csak néhány darabját hoztam magammal. A Look Mum bögre például, ami ott van abban a labornak csúfolt fülledt kis lyukban, az asztalom sarkán. Vagy az ólomkatona, ami most is itt szegezi előre a lándzsáját, rendületlenül. A teák, a táska, a cipők, a könyvek... de ezek csak tárgyak. A lényeg nem itt van. Amit hoztam és számít, az nem pár kiló fém, papír meg műanyag.

Magam inkább. 

Három évig éltem a világ egyik legfaszább városában. Egy szál bőrönddel szálltam le Lutonban, csöveztem. Melóztam. Elementem az el Caminóra. Csöveztem Pesten. Visszamentem Londonba, költöztem. Költöztem kicsit. Költöztem nagyot. Megtaláltam álmaim melóját szabadsággal, szakmai kihívással, lóvéval, mindennel. Lettek körém emberek, fontosak. Megéltem annyi mindent... egy nagy halom sztereotip dolgot megtapasztaltam.

Szeretem Londont, szerettem ott élni. Szerettem élni ott. Most viszont az van, hogy kirúgtam magam alól a földet.

Csak változz, csak változz csak még

Mert nem volt még, nem volt elég.