Az edzés jobb, mint a szex

Kaptam egyszer egy mondatot a szenszejtől, amikor ezdeni kezdtünk. Akkor, amikor hallottam, nem értettem és egy kicsit ki is akadtam rajta. Így szól:

"Ha ráérzel az edzés ízére, rá fogsz jönni, hogy egy kiadós edzés jobb, mint a szex."

Most kezdem megérteni... amikor edzés végén ott vagyok, már nem épp hányingerrel küszködve takarítjuk a dojo-ban a tatamit, akkor nem érdekel semmi. Leszarom, hogy mi fáj, hogy mi volt aznap a melóhelyen, az edzés elején még oly fontos projekthatáridő is valami röhejes, képzeletbeli világhoz tartozik és ami valóságos, az az a békés, csendes benyugodás, amivel monoton mosom vizes szivaccsal a tatami darabjait. Amikor nem akarok sehol máshol lenni. Amikor nem akarok sehol lenni, csak egyszerűen fogom a szivacsot és örömmel tölt el a puszta létezés.

Nem oldódik meg semmi, de nem is érdekel. És pont azért, mert nem érdekel, mind eltűnik, ugyanis én magam vagyok az, aki erővel problémákat akar fenntartani a világban, emiatt meg problémától problémáig tart az életem. Azt gondoltam, hogy ez olyan, mint amikor beteg vagyok és fájdalomcsillapítókat szedek, a betegség a problémáim, de valójában pont fordított a dolog: amikor problémákat hozok létre, akkor eszem magam folyamatosan degeszre és vagyok rosszul tőle. A problémáim, ha én nem foglalkozom velük, akkor nem léteznek.

Ahogy ez a blog sem létezik, amikor épp nem olvasod.

Szabadság

To hell with your cancer. I’ve been living with cancer for the better part of a year. Right from the start, it’s a death sentence. That’s what they keep telling me. Well, guess what? Every life comes with a death sentence, so every few months I come in here for my regular scan, knowing full well that one of these times – hell, maybe even today – I’m gonna hear some bad news. But until then, who’s in charge?

Szabad vagyok, mi? Azt mondod, szabad vagyok?

Persze. Rám nézel, látsz egy csávót, van kocsija, van lakása, van kurvajó munkája, nem kell azon aggódnia, hogy mit eszik holnap. El tudom bűvölni bármelyik nőt. Tulajdonképp én vagyok az, akinek az életére vágytam gyerekkoromban: elértem, kész, megérkeztem. Veregethetem a vállam, elértem valamit. Kimegyek az erkélyre, oldalra nézek, ott a Duna, onnét dolgozom, ahonnét csak akarok, azt csinálom, amit szeretek. Tökéletes, mondod, már csak az asszony kell meg a gyerekek, a ház, a nagyobb autó, amikor a második kölök is megszületik, a kutya. A nyugágy a kertbe.

Hát persze... és most, hogy elértem ide, most látom, hogy valójában egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány valódi döntést hoztam eddig. Helyettem döntött apám, anyám, a tanárok, az iskola, majdnem minden döntésemet külső körülményekhez igazítottam. Persze, hiszen féltem: féltem attól, hogy mi lesz, ha nem végzem el az egyetemet, mi lesz, ha csak egy diplomám lesz, féltem, hogy mit fog szólni a lány, ha odamegyek hozzá és nem talál elég vonzónak, féltem, hogy mi lesz, ha apám nem lesz rám büszke... minden mögött ott bújkál a félelem, minden mögött érzem a rohadás szagát, ami egész idáig hozott.

Körülnézek, és azt látom, hogy valójában eddig minden erőmmel azon dolgoztam, hogy egyedül legyek, egymagam. Hogy ne legyen körülöttem senki. De nem csak én: az egész világ, a kispajtásaim nagy része errefelé halad. Egyetem végén voltak a legtöbben körülöttem, azóta csak fogy és fogy a szám... egyre kevesebb emberrel beszélek igazán, egyre kevesebb időt szánok rád. Kölcsönös a dolog, majd a jövő héten beszélünk, majd, amikor nyár lesz, amikor lemegy a melóhelyen a hajtás, amikor meggyógyul a gyerek.

Majd.

Csak egy dologról feledkezem meg mindeközben: hogy halálos beteg vagyok. A testem egészséges (vagy legalábbis azt hiszem), és előbb-utóbb eljön az a nap, ami után nem lesz következő. Sőt: az se biztos, hogy holnap még itt leszek. Ki tudja? Lehet, hogy ez az utolsó bejegyzés ezen a blogon. És az milyen már, az utolsó pillanatban végignézni az életemen, mint valami hatalmas mozivásznon és megállapítani, hogy ebben bizony hároméves koromtól kezdve folyamatosan féltem, folyamatosan rettegtem valamitől és valójában alig volt olyan döntésem, ami a sajátom volt, ami mögött valóban ott voltam... az a szopás, hogy amikor ez összeáll, az utolsó pillanat lesz. Nem különlegesebb, mint bármelyik megelőző, emberek ugyanúgy meghalnak, születnek, élnek, mint bármelyik addigiban. Nekem is ugyanaz lesz ez a pillanat, mint bármelyik egy szemszögből: a szívem ver, a vér ide-oda áramlik az ereimben és egy tágra nyílt szemű pillanatig tisztán fogom látni, hogy egész eddig álomvilágban éltem. Álomvilágot építettem magamnak, abba gyömöszöltem bele mindent, amit gondoltam a világról és valahányszor szembejött a valóság mondjuk egy szakítás vagy halál formájában, inkább elfordultam és mindent megtettem, hogy magasabbra húzzam azt a kibaszott falat, amit az imént bedöntöttek odakintről. Szóval, ahogy mindez végigvillan bennem, hozza magával azt a következményt is, hogy megláttam, remek, de sajnos ez már a buli vége, itt a zárótűzijáték és én sajnos ebben a pillanatban döbbenek rá, hogy - ennyi. Nincs tovább, itt nem fogja meghatni az égieket az, hogy nekem fontos dolgom van, hogy emberek számítanak rám, vagy hogy még soha nem szeretkeztem a tengerparti homokban. Egy életed volt rá, komám, te mégsem tetted meg... és aztán vége, eltávozom ebből a világból.

De addig is, csak egy valódi kérdés van. Mit teszek most?

Életveszély

Ha ki van írva, hogy "Csúszásveszély!", akkor tudom, hogy vigyáznom kell, mert ha nem vigyázok, el fogok csúszni.

Ha ki van írva, hogy "Életveszély!", akkor tudom, hogy vigyáznom kell, mert ha nem vigyázok, életközeli dolgot tapasztalok.

Szerelem

Elmentem megnézni a naplementét a Csendes-óceán partjára. Kocsi, vezetés - felfoghatatlan távolságok vannak, ez a kis kiruccanás majdnem száz kilométer volt... és csak kiugrottam az óceánpartra.

Baywatch-torony, pálmafák, naplemente, szél, homok, óceánpart: megfigyeltem, ahogy az elme belekapaszkodik mindenbe, hogy kivigyen a pillanatból. Fostam, hogy hol lesz a kocsi, hogy megtalálom-e, amikor visszamegyek. Bosszankodtam, mert a telefonomon csak 640x480-ra volt állítva a fényképek mérete, így gyakorlatilag használhatatlan az összes eddigi felvételem. És mindezek mellett, alatt ott van a kitörő öröm, amivel rohantam a homokon a víz felé, a sós íz ott volt a számban, teli szájjal vigyorogva állni az óceánparti hullámtörő sziklákon... ezek küzdenek egymással. Az elme ki akar vinni a pillanatból - pont úgy, ahogy Nörsszel mentünk Swansea-ba egy bérelt kis 500-as Fiattal, a pillanat tökéletes volt, de én mégis beleakadtam valamibe, hogy parázni lehessen. Hogy ne legyek jelen. Az is az elme volt... akkor megláttam, hogy az elme nem akar jelen lenni. Csak a múlt van meg a jövő, a jelen nincs.

A jelenben csak a sós íz van a számban, a hullámok moraja, a lábam alatt a homok, fúj a nyugati szél, ahogy a pólómat rányomja a mellkasomra gyengéden, beletúrva a hajamba. És a torkomban ott a feszültség, ott van, hogy üvöltenék, kurjantanék, hogy héló, basszátok meg, itt vagyok a nyugati parton, itt állok Los Angeles homokjában, előttem egy Baywatch-torony, valahogy... itt vagyok. Hogy vagyok. Hogy létezem, a jelenben vagyok! (Srác, hol hagytad a kocsit? Emlékszel? Andalucia avenue és a Rialto avenue sarok, ne felejtsd el!)

Vezetés. Ahogy jöttem vissza, két autópálya közötti váltásnál felmentünk egy hídra és lenéztem az előttem elterülő Los Angelesen. Az valami döbbenetes volt... narancsszín ég, a földi négyzethálós csillagképek, az utcák, a neonok, a vöröslő folyam az autópályán minden irányba, odafent pedig a repülőgépek, ahogy ráfordulnak a LAX kifutójára... legszívesebben satufékkel megálltam volna, annyira, de annyira gyönyörű volt. A fények, a lágy fények, amik sokkal gyengédebben cirógatnak, mint odahaza Pesten, Londonban is ezt szerettem nagyon: valahogy sokkal melegebb volt a napsütés, sokkal inkább mosolyra fakasztó. Sokkal szeretőbb...

Szerelmes voltam abban az egy pillanatban, ahogy kanyarodtam át a folyammal egyik pályáról a másikra, szerelmes voltam a fényekbe, a pálmafákba, az útba, a városba, a festői, meleg fényeket lehetővé tevő szmogfelhőbe... tökéletes volt az egész, tökéletes volt, és az elmét lefoglalta az, hogy csak át ne csússzak a másik sávba - és pont így lehetett az, hogy befogadtam az egészet. Sokkal inkább ott voltam, mint az óceánparton, amire úgy készültem, amire már jó előre hegyeztem a cerkát, hogy bizony-bizony, mekkora kurvajó lesz. Hát, a visszaút ilyen szempontból izgalmasabb volt...

A világ folyamatos

Aludni... látom az embereket, amikor eltünedeznek a chatről. Kis zöld lámpácska, hirtelen narancssárga lesz a név mellett, innét tudom: az illető aludni tért. Viszont amikor pár órával később látom, az egészen inverzben és én még mindig nem aludtam, hiszen nappal volt, akkor esik csak le - hiszen a világ folyamatosan történik, akkor is, amikor alszom. Csak a szűk tudatom miatt van, hogy azt gondolom, amikor alszom, nem történik semmi a világban.

Folyamatosan történik, folyamatosan változik minden. Akkor is, amikor figyelek, akkor is, amikor nem. Akkor is, amikor alszom. Akkor is, amikor unom magam (az mit jelent?), akkor is, amikor zazenben ülök. Mindig. Folyamatosan... a testem harcol, öregszik - egy háború dúl idebent.

Óceánpart

Álltam a Csendes-óceán partján a strand homokjában. Álltam a tavaszi kánikulában és borzongva néztem, ahogy az óceán kicsap a homokra, körbenyalja hidegen a lábamat, felfröccsen a nadrágomra és viszavonultával kihúzza a homokot a talpam alól. Elindultam, sétáltam a homokban, és néztem, hogy milyen nyomokat hagyok magam mögött és a hullámok szép sorban, állhatatosan tisztára nyalták a homokot, amerre csak elmentem.

Hát, ennyi, gondoltam, ahogy visszanéztem: a lábnyomaim már rég eltűntek, a helyüket is elfeledte a homok. Az, hogy jártam már ott, az csak a fejemben, az emlékeimben létezik, minden fizikai nyomát elmosta már az óceán.

Megláttam, hogy az életem is pont ilyen: homokvárakat, apróságokat karcolok a homokba, de az óceán egyszer biztosan el fogja mosni az egészet, és nem marad utánam semmi... körbeveszem magam tárgyakkal, körbeveszem magam emberekkel. Azzal, hogy nekem dolgom van, én fontos vagyok embereknek, én számítok, de valójában csak kicsit mélyebbre nyomom a fát a homokba és azt hiszem balgán, hogy ez meghatja a hatalmas víztömeget, ami fehéren tajtékozva nekizúdul újból és újból a partnak...

Jet lag

Egy repülőgépen, London és Los Angeles között félúton esett le, hogy ott nincsenek napok. Értelmezhetetlen az a kérdés, hogy "hány óra van?"... és ha már itt tartunk, az is, hogy milyen nap. Minden, ami az időhöz kapcsolódik, abból a szemszögből értelmezhető csak, ha állsz egy helyben a földön. Minden más esetben felborulnak az időről alkotott elképzelések...

Menekülünk a napnyugta elől, bele a verőfénybe. Grönland fölött repülünk, este fél tíz van Budapesten. Vége van a hétvégének. Akárhol... és itt verőfény van, megérkezésig verőfényben fogunk repülni. Nem vagyok álmos, pont olyan, mintha délután öt óra volna, a biológiai órám azt hiszi, hogy verőfény van, hogy nappal van. Jet lag - ahogy az ázsioid fickó mondta a klotyó előtt a sorban, a jat leget meg lehet szokni.

Mínusz hét óra.

Óraállításból indultam, időzónaváltás Londonban, most pedig az örök napsötésben megyünk, mint valami őrült vigyorban. Nyári nap, olyan érzésem van most. Monoton zúg a gép, monoton zúgnak a hajtóművek, tompa remegés rázza a gépet folyamatosan. Ki vagyok én? Mi az őszinteség most?

Vajon létezik... az a világ, amit most magam mögött hagytam? Kötve hiszem. Fogalmam sincs, egyszerűen... hm. Álmosodni kezdtem, most, hogy ránéztem a laptopon az órára. Most mi a valóság? Mi az őszinteség? A valóság az, hogy verőfény van kint és itt repülünk egy acélcsőben. A valóságnak nem része az sem, hogy milyen napszak van... ennek a valóságnak hosszú, nyúlós nappalai és verőfényes éjszakái vannak.

Most visszafelé haladunk az időben. 17:27 van Grönlandon alattunk helyi idő szerint, alig egy óra telt el azóta, hogy Londonból elindultunk. Agyzsibbasztó belegondolni, hogy ennyire játszik ez a biológiai óra-dolog...

Jön az, hogy be vagyok zárva, hogy kicsi, hogy szűk a hely, hogy menekülnék, hogy mennék vlahová máshová, el innét, ki ebből az acélcsőből, ami harmincezer láb magasan, az örök napsütés birodalmában vágtázik egy új kontinens felé. Be vagyok zárva. Ha úgy gondolnám, hogy nem vagyok bezárva, hogy bármit megtehetek, nem feszítene úgy ez az érzés. Itt vagyunk tíz kilométer magasan Grönland fölött, a legközelebbi emberi lény ez a gyönyörű ázsiai lány, aki itt ül mellettem, de ha kettővel kizoomolunk a világba, döbbenetesen messzi minden.

Ha az idő összetörik, a kontroll is követi.