Szabadság

To hell with your cancer. I’ve been living with cancer for the better part of a year. Right from the start, it’s a death sentence. That’s what they keep telling me. Well, guess what? Every life comes with a death sentence, so every few months I come in here for my regular scan, knowing full well that one of these times – hell, maybe even today – I’m gonna hear some bad news. But until then, who’s in charge?

Szabad vagyok, mi? Azt mondod, szabad vagyok?

Persze. Rám nézel, látsz egy csávót, van kocsija, van lakása, van kurvajó munkája, nem kell azon aggódnia, hogy mit eszik holnap. El tudom bűvölni bármelyik nőt. Tulajdonképp én vagyok az, akinek az életére vágytam gyerekkoromban: elértem, kész, megérkeztem. Veregethetem a vállam, elértem valamit. Kimegyek az erkélyre, oldalra nézek, ott a Duna, onnét dolgozom, ahonnét csak akarok, azt csinálom, amit szeretek. Tökéletes, mondod, már csak az asszony kell meg a gyerekek, a ház, a nagyobb autó, amikor a második kölök is megszületik, a kutya. A nyugágy a kertbe.

Hát persze... és most, hogy elértem ide, most látom, hogy valójában egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány valódi döntést hoztam eddig. Helyettem döntött apám, anyám, a tanárok, az iskola, majdnem minden döntésemet külső körülményekhez igazítottam. Persze, hiszen féltem: féltem attól, hogy mi lesz, ha nem végzem el az egyetemet, mi lesz, ha csak egy diplomám lesz, féltem, hogy mit fog szólni a lány, ha odamegyek hozzá és nem talál elég vonzónak, féltem, hogy mi lesz, ha apám nem lesz rám büszke... minden mögött ott bújkál a félelem, minden mögött érzem a rohadás szagát, ami egész idáig hozott.

Körülnézek, és azt látom, hogy valójában eddig minden erőmmel azon dolgoztam, hogy egyedül legyek, egymagam. Hogy ne legyen körülöttem senki. De nem csak én: az egész világ, a kispajtásaim nagy része errefelé halad. Egyetem végén voltak a legtöbben körülöttem, azóta csak fogy és fogy a szám... egyre kevesebb emberrel beszélek igazán, egyre kevesebb időt szánok rád. Kölcsönös a dolog, majd a jövő héten beszélünk, majd, amikor nyár lesz, amikor lemegy a melóhelyen a hajtás, amikor meggyógyul a gyerek.

Majd.

Csak egy dologról feledkezem meg mindeközben: hogy halálos beteg vagyok. A testem egészséges (vagy legalábbis azt hiszem), és előbb-utóbb eljön az a nap, ami után nem lesz következő. Sőt: az se biztos, hogy holnap még itt leszek. Ki tudja? Lehet, hogy ez az utolsó bejegyzés ezen a blogon. És az milyen már, az utolsó pillanatban végignézni az életemen, mint valami hatalmas mozivásznon és megállapítani, hogy ebben bizony hároméves koromtól kezdve folyamatosan féltem, folyamatosan rettegtem valamitől és valójában alig volt olyan döntésem, ami a sajátom volt, ami mögött valóban ott voltam... az a szopás, hogy amikor ez összeáll, az utolsó pillanat lesz. Nem különlegesebb, mint bármelyik megelőző, emberek ugyanúgy meghalnak, születnek, élnek, mint bármelyik addigiban. Nekem is ugyanaz lesz ez a pillanat, mint bármelyik egy szemszögből: a szívem ver, a vér ide-oda áramlik az ereimben és egy tágra nyílt szemű pillanatig tisztán fogom látni, hogy egész eddig álomvilágban éltem. Álomvilágot építettem magamnak, abba gyömöszöltem bele mindent, amit gondoltam a világról és valahányszor szembejött a valóság mondjuk egy szakítás vagy halál formájában, inkább elfordultam és mindent megtettem, hogy magasabbra húzzam azt a kibaszott falat, amit az imént bedöntöttek odakintről. Szóval, ahogy mindez végigvillan bennem, hozza magával azt a következményt is, hogy megláttam, remek, de sajnos ez már a buli vége, itt a zárótűzijáték és én sajnos ebben a pillanatban döbbenek rá, hogy - ennyi. Nincs tovább, itt nem fogja meghatni az égieket az, hogy nekem fontos dolgom van, hogy emberek számítanak rám, vagy hogy még soha nem szeretkeztem a tengerparti homokban. Egy életed volt rá, komám, te mégsem tetted meg... és aztán vége, eltávozom ebből a világból.

De addig is, csak egy valódi kérdés van. Mit teszek most?