Álltam a Csendes-óceán partján a strand homokjában. Álltam a tavaszi kánikulában és borzongva néztem, ahogy az óceán kicsap a homokra, körbenyalja hidegen a lábamat, felfröccsen a nadrágomra és viszavonultával kihúzza a homokot a talpam alól. Elindultam, sétáltam a homokban, és néztem, hogy milyen nyomokat hagyok magam mögött és a hullámok szép sorban, állhatatosan tisztára nyalták a homokot, amerre csak elmentem.
Hát, ennyi, gondoltam, ahogy visszanéztem: a lábnyomaim már rég eltűntek, a helyüket is elfeledte a homok. Az, hogy jártam már ott, az csak a fejemben, az emlékeimben létezik, minden fizikai nyomát elmosta már az óceán.
Megláttam, hogy az életem is pont ilyen: homokvárakat, apróságokat karcolok a homokba, de az óceán egyszer biztosan el fogja mosni az egészet, és nem marad utánam semmi... körbeveszem magam tárgyakkal, körbeveszem magam emberekkel. Azzal, hogy nekem dolgom van, én fontos vagyok embereknek, én számítok, de valójában csak kicsit mélyebbre nyomom a fát a homokba és azt hiszem balgán, hogy ez meghatja a hatalmas víztömeget, ami fehéren tajtékozva nekizúdul újból és újból a partnak...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése