Szerelem

Elmentem megnézni a naplementét a Csendes-óceán partjára. Kocsi, vezetés - felfoghatatlan távolságok vannak, ez a kis kiruccanás majdnem száz kilométer volt... és csak kiugrottam az óceánpartra.

Baywatch-torony, pálmafák, naplemente, szél, homok, óceánpart: megfigyeltem, ahogy az elme belekapaszkodik mindenbe, hogy kivigyen a pillanatból. Fostam, hogy hol lesz a kocsi, hogy megtalálom-e, amikor visszamegyek. Bosszankodtam, mert a telefonomon csak 640x480-ra volt állítva a fényképek mérete, így gyakorlatilag használhatatlan az összes eddigi felvételem. És mindezek mellett, alatt ott van a kitörő öröm, amivel rohantam a homokon a víz felé, a sós íz ott volt a számban, teli szájjal vigyorogva állni az óceánparti hullámtörő sziklákon... ezek küzdenek egymással. Az elme ki akar vinni a pillanatból - pont úgy, ahogy Nörsszel mentünk Swansea-ba egy bérelt kis 500-as Fiattal, a pillanat tökéletes volt, de én mégis beleakadtam valamibe, hogy parázni lehessen. Hogy ne legyek jelen. Az is az elme volt... akkor megláttam, hogy az elme nem akar jelen lenni. Csak a múlt van meg a jövő, a jelen nincs.

A jelenben csak a sós íz van a számban, a hullámok moraja, a lábam alatt a homok, fúj a nyugati szél, ahogy a pólómat rányomja a mellkasomra gyengéden, beletúrva a hajamba. És a torkomban ott a feszültség, ott van, hogy üvöltenék, kurjantanék, hogy héló, basszátok meg, itt vagyok a nyugati parton, itt állok Los Angeles homokjában, előttem egy Baywatch-torony, valahogy... itt vagyok. Hogy vagyok. Hogy létezem, a jelenben vagyok! (Srác, hol hagytad a kocsit? Emlékszel? Andalucia avenue és a Rialto avenue sarok, ne felejtsd el!)

Vezetés. Ahogy jöttem vissza, két autópálya közötti váltásnál felmentünk egy hídra és lenéztem az előttem elterülő Los Angelesen. Az valami döbbenetes volt... narancsszín ég, a földi négyzethálós csillagképek, az utcák, a neonok, a vöröslő folyam az autópályán minden irányba, odafent pedig a repülőgépek, ahogy ráfordulnak a LAX kifutójára... legszívesebben satufékkel megálltam volna, annyira, de annyira gyönyörű volt. A fények, a lágy fények, amik sokkal gyengédebben cirógatnak, mint odahaza Pesten, Londonban is ezt szerettem nagyon: valahogy sokkal melegebb volt a napsütés, sokkal inkább mosolyra fakasztó. Sokkal szeretőbb...

Szerelmes voltam abban az egy pillanatban, ahogy kanyarodtam át a folyammal egyik pályáról a másikra, szerelmes voltam a fényekbe, a pálmafákba, az útba, a városba, a festői, meleg fényeket lehetővé tevő szmogfelhőbe... tökéletes volt az egész, tökéletes volt, és az elmét lefoglalta az, hogy csak át ne csússzak a másik sávba - és pont így lehetett az, hogy befogadtam az egészet. Sokkal inkább ott voltam, mint az óceánparton, amire úgy készültem, amire már jó előre hegyeztem a cerkát, hogy bizony-bizony, mekkora kurvajó lesz. Hát, a visszaút ilyen szempontból izgalmasabb volt...