Elveszni

Elveszni márpedig el kell. Bolyongani. Botorkálni. Ha nem veszel el, azért nem teszed, mert soha nem mertél lelépni arról az útról, amit ismersz. Ha elvesztél, magad mögött hagysz valamit. A biztonságot. Ha elvesztél, eljutottál a világ végére - az általad ismert világ végére. Eljutottál oda, ahol már nem működnek a világod szabályai... persze, ettől érzed magad elveszve.

Ettől bolyongsz. A világot a világod végén túl találod.

Kirúgjuk magunk alól a földet

Lapozgattam a londoni fotókat tegnap este és megláttam, amiket lőttem, amikor először mentem megnézni a lakást, csillogó szemű ingatlanügynökkel a sarkamban. A kulisszákat ismerem - ez az az asztal, megvan a fürdőszobában a zuhanykabin (nagy, de nagy kár, hogy nincs benne kád, gondoltam), a mosógép, hogy le vannak fehérre festve a falak, az ágy, hogy napos, hogy van kis udvar hátul. Hogy jó lesz itt lakni... talán.

A kulisszák megvannak. A konyhapulton, ahol a mikró lakott egy ideig, itt még egy turmixgép van, a falra felragasztva egy hatalmas kanadai zászló (tudom, én festettem le a ragacsok nyomait, amikor kiköltöztem), az egész lakás pedig majdnem úgy néz ki, mint amikor kiköltözésnél visszapakoltam a bútorokat. 

Egy üres héj az a lakás, én vittem bele életet. Körülbelül egy éve költöztünk (akkor még) be oda. Egy éve vettem a zöld bringámat, ami most épp a szüleim garázsában várja, hogy fixi lehessen belőle. A londoni világból nem maradt sok minden - sőt, igazság szerint minden felrobbant, ami benne volt, csak néhány darabját hoztam magammal. A Look Mum bögre például, ami ott van abban a labornak csúfolt fülledt kis lyukban, az asztalom sarkán. Vagy az ólomkatona, ami most is itt szegezi előre a lándzsáját, rendületlenül. A teák, a táska, a cipők, a könyvek... de ezek csak tárgyak. A lényeg nem itt van. Amit hoztam és számít, az nem pár kiló fém, papír meg műanyag.

Magam inkább. 

Három évig éltem a világ egyik legfaszább városában. Egy szál bőrönddel szálltam le Lutonban, csöveztem. Melóztam. Elementem az el Caminóra. Csöveztem Pesten. Visszamentem Londonba, költöztem. Költöztem kicsit. Költöztem nagyot. Megtaláltam álmaim melóját szabadsággal, szakmai kihívással, lóvéval, mindennel. Lettek körém emberek, fontosak. Megéltem annyi mindent... egy nagy halom sztereotip dolgot megtapasztaltam.

Szeretem Londont, szerettem ott élni. Szerettem élni ott. Most viszont az van, hogy kirúgtam magam alól a földet.

Csak változz, csak változz csak még

Mert nem volt még, nem volt elég.

Magam magam

Pénteken előadtunk a jövő mérnöktársadalmának. Jól sikerült a dolog, kérdeztek és senki sem aludt be az előadás végére, pedig masszívan megizzadtunk a harminc fokban, amit a korán jött nyár főzött be az előadóba. Odajött egy srác a végén, miközben pakoltunk: szemüveg, kockás ing, pelyhedző bajusz. Harmadév vége, úgy tippre. Beszélgetni kezdtünk. Kérdezgetett mindenféléről, aztán kibökte, hogy érdeklődik a hekkerség, mint szakma iránt, tudnék-e mondani valamit neki. Tudtam.

Pakolás után a HR-es lány, akivel prezentáltunk, megkérdezte, miközben battyogtunk vissza a kocsiba, hónunk alatt a molinókkal: "Na, milyen a srác?" Vállat vontam és annyit mondtam: "Megvan benne a tűz, megvan benne a potenciál. A lexikát felszívja könnyen, azzal nem lesz baja. A világlátása is megvan hozzá. Ami hiányzik belőle, az az, hogy higgyen magában. Amíg ezt nem lépi meg, addig nem tudunk mit kezdeni vele."

Itt döbbentem rá, hogy magamról beszélek.

Kockaság

Van nekem egy szemüvegem. Nagyon vicces, mert csak a kocka alakú dolgokat mutatja: ami nem kocka, azt egyszerűen meg se látom. Mindig rajtam van. Emiatt a világból csak a kocka alakú dolgokat látom meg, a rengeteg kocka között meg fel se merül, hogy esetleg létezhetnek odakint gömbök meg akár csepp alakú dolgok is - a világ kocka, az egész világ leírható kockákkal, nem marad semmi, ami ne kocka lenne, kár is keresgélni más után.
Megszoktam a kockákat, gyerekkoromtól kialakítottam a kockakezelési módszereimet, egészen jól elboldogultam velük a világban - a kockák sarka viszont bök, kényelmetlen aludni bennük és egy kockákból álló világban élni tulajdonképpen annyira nem is jó ám. De megszoktam, el is hiszem, hogy a világnak márpedig nyolc sarka van, mert csak ezt fogtam fel idáig. Csak nagyritkán találkoztam  valahogy gömbbel, akkor meg lefagyva forgattam a kezemben, kerestem a sarkokat rajta. Nem találtam, félre is dobtam, fogtam inkább egy kockát, azt ismerem. Gyere kocka.
De van ám egy világ odakint!
Kockákkal, gömbökkel, esőcseppekkel, mindennel.

Last Night on Earth

"Élj úgy, mintha ez lenne az utolsó napod!"
Teljesen félreértettem ezt a mondatot, egészen sokáig. Valami olyasmi volt bennem, hogy fogom a bakancslistámat és egymás után, amíg a délután futja, pipálgatni kezdem a tételeket rajta, gyors egymásutánban. És persze élvezem. Spontán. A lista viszont hosszú, a délután rövid, nem érnék a végére. Közel sem.
Aztán egy csendes szombat reggelen beugrott a válasz, illetve inkább a kérdés: biztos, hogy végig akarnám görcsölni az utolsó délutánomat és mint a mérgezett egér, rohangálnék fel-alá egy sűrűn telekörmölt papírfecnivel a kezemben? Tele görccsel, félelemmel, feszültséggel, hogy aztán azon rágjam a körmöm az egész végén, hogy basszameg, mennyi, de mennyi minden kimaradt még, ami csak közben jutott eszembe?
Egyáltalán, mit tennék?
Londonban volt valami hasonló a végén: utolsó nap délután kettőkor leadtam a lakás kulcsát és nyakamba vettem a várost Shoreditch-ból kiindulva. Beültem egy kávéra a Brick Lane-en, és hátradőlve néztem, ahogy ömlik be a kora tavaszi napfény az ablakon... és egyszerre csak világos lett: mindegy, hogy mit csinálok ma délután - ha rohamléptekkel nekiindulnék a városnak, hogy bepótoljak valamit, ami idáig kimaradt, az hanyattvágná az egészet. Inkább lehunyt szemmel figyeltem a kávéra és teljesen véletlenszerűen nekiindultam a világnak. Elengedtem, hogy mennyi mindent kellene még megnézni, megtapasztalni.
Így volt igaz.

Köszönöm...

...annak, aki megalkotta a kerékpáros sárvédő intézményét. Köszönöm, hogy nem kenem magam vállalhatatlanul mocskosra, valahányszor bringázom. Az életminőségem javult általa.