"Élj úgy, mintha ez lenne az utolsó napod!"
Teljesen félreértettem ezt a mondatot, egészen sokáig. Valami olyasmi volt bennem, hogy fogom a bakancslistámat és egymás után, amíg a délután futja, pipálgatni kezdem a tételeket rajta, gyors egymásutánban. És persze élvezem. Spontán. A lista viszont hosszú, a délután rövid, nem érnék a végére. Közel sem.
Aztán egy csendes szombat reggelen beugrott a válasz, illetve inkább a kérdés: biztos, hogy végig akarnám görcsölni az utolsó délutánomat és mint a mérgezett egér, rohangálnék fel-alá egy sűrűn telekörmölt papírfecnivel a kezemben? Tele görccsel, félelemmel, feszültséggel, hogy aztán azon rágjam a körmöm az egész végén, hogy basszameg, mennyi, de mennyi minden kimaradt még, ami csak közben jutott eszembe?
Egyáltalán, mit tennék?
Londonban volt valami hasonló a végén: utolsó nap délután kettőkor leadtam a lakás kulcsát és nyakamba vettem a várost Shoreditch-ból kiindulva. Beültem egy kávéra a Brick Lane-en, és hátradőlve néztem, ahogy ömlik be a kora tavaszi napfény az ablakon... és egyszerre csak világos lett: mindegy, hogy mit csinálok ma délután - ha rohamléptekkel nekiindulnék a városnak, hogy bepótoljak valamit, ami idáig kimaradt, az hanyattvágná az egészet. Inkább lehunyt szemmel figyeltem a kávéra és teljesen véletlenszerűen nekiindultam a világnak. Elengedtem, hogy mennyi mindent kellene még megnézni, megtapasztalni.
Így volt igaz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése