2013. november 30., szombat

make me forget myself

Valamelyik reggel felébredtem. Korán, de még nem órára - egyszerűen csak felébredtem. Kinyitottam a szemem és körülnéztem. Akkoriban egy szivacson csöveztem, hálózsákban és ebbe a meglehetősen felelmás állapotba fagytam bele körülbelül fél évre. Körülnéztem: előttem volt egy asztal, rajta pár könyv, alattam parketta, azon túl egy két fal.

Ami pedig fura volt, az az volt, hogy egy pár másodpercig fogalmam sem volt, hogy hol vagyok. Pedig én pakoltam be a szivacsot, én görgettem végig a hálózsákot rajta - egy másik világban, de ez a világ még nem töltődött be addig a pár érdekes másodpercig. Hovatovább, ahogy körülnéztem, arra is rádöbbentem, hogy nemcsak, hogy arról nincs fogalmam, hogy hol vagyok, hanem arról sem, hogy ki is vagyok voltaképp. Döbbenetes volt... és nem volt benne semmi ijesztő - egyszerűen csak nem tudtam, hogy hányadika van, milyen nap, egyáltalán mit terveztem erre a napra, nem tudtam semmit. Elfeledtem mindent, amit gondoltam magamról, a világról. Kisgyerek voltam egy pár másodpercre...

Mint amikor egy számítógép bútol, és egyszer még azelőtt bekapcsolom a monitort, hogy összerántja magát a vindóz - megszoktam, hogy monitor bekapcsolása után ott az asztal, ikonokkal, háttérrel, mindennel, de egyszer valahogy túl hirtelen jön be a kép és látom, ahogy összerakja magát a kezelői felület. Ahogy körbenéztem, először az töltődött be, hogy hmmm, ma nem kell melózni menni, aztán hogy október 23-a van, ja igen, és hirtelen betöltött, hogy mit is hiszek magamról, kinek is gondolom magam. Hogy hogy hívnak, hol lakom, meg hogy hol is vagyok voltaképp és hogy kerültem ide.

Egy pár másodpercig megpillantottam valamit a valóságból, úgy nyersen - úgy, hogy nem hittem magamról, se a világról semmit. 

Éber voltam erre a pár másodpercre, aztán visszaaludtam, bele az ébrenlétbe.

2013. november 12., kedd

akarom akarni

A Costában találkoztam a lánnyal a Highgate mellett, ott dolgozott akkoriban. Barna haja volt, zöldes szeme és az ingén fityegő kis névtábla szerint Katának hívták. A neve melletti piros-fehér zöld zászlócskát megpillantva rámosolyogtam, amikor bementem és magyarul kértem egy tejeskávét. Elsőre meghökkent, aztán beszélgetni kezdtünk: rengeteg magyar dolgozik Londonszerte kávézókban, boltokban, itt-ott és a legtöbben annyira elszoktak attól, hogy magyarul szólnak hozzájuk meló közben, hogy beletelik pár másodpercbe, mire kapcsolnak.

A lány megfőzte a kávét. Teljesen kihalt volt a kávézó, megkérdeztem, hogy főzne-e egyet magának is: miért ne, mondta, aztán villámgyorsan megépített egy kapucsínót. Beszélgetni kezdtünk. Aranyos volt a lány, de olyan semmilyen, ugrott be, ahogy mesélt arról, hogy került Londonba, mit csinál, kikkel lakik, milyen a landlordja, azaz végigmentünk a szokásos témákon. A semmilyen jó szó a lányra - olyan, mint a haja színe: nem teljesen szőke, de már nem is barna, olyan meghatározhatatlan. Semmilyen.

Elfogyott a kávé és ott motoszkált bennem a gondolat végig: el kéne hívni ezt a lányt valahova, egy randinak egész jó lenne. Kata. Hát végül is, miért ne... aztán, ahogy vettem a kabátom és a lány visszavitte a kávék romjait a pultba, odaléptem hozzá és megkérdeztem, volna-e kedve eljönni vasárnap pár cimborámmal meg velem bandázni Shoreditch-ba. A lány rám nézett, megállt és annyit mondott: "Sorry, de nem. Az van, hogy te most nem akarsz velem találkozni, csak akarod, hogy akard, de valójában nem szeretnéd."

És mosolygott utána, őszintén.