A Costában találkoztam a lánnyal a Highgate mellett, ott dolgozott akkoriban. Barna haja volt, zöldes szeme és az ingén fityegő kis névtábla szerint Katának hívták. A neve melletti piros-fehér zöld zászlócskát megpillantva rámosolyogtam, amikor bementem és magyarul kértem egy tejeskávét. Elsőre meghökkent, aztán beszélgetni kezdtünk: rengeteg magyar dolgozik Londonszerte kávézókban, boltokban, itt-ott és a legtöbben annyira elszoktak attól, hogy magyarul szólnak hozzájuk meló közben, hogy beletelik pár másodpercbe, mire kapcsolnak.
A lány megfőzte a kávét. Teljesen kihalt volt a kávézó, megkérdeztem, hogy főzne-e egyet magának is: miért ne, mondta, aztán villámgyorsan megépített egy kapucsínót. Beszélgetni kezdtünk. Aranyos volt a lány, de olyan semmilyen, ugrott be, ahogy mesélt arról, hogy került Londonba, mit csinál, kikkel lakik, milyen a landlordja, azaz végigmentünk a szokásos témákon. A semmilyen jó szó a lányra - olyan, mint a haja színe: nem teljesen szőke, de már nem is barna, olyan meghatározhatatlan. Semmilyen.
Elfogyott a kávé és ott motoszkált bennem a gondolat végig: el kéne hívni ezt a lányt valahova, egy randinak egész jó lenne. Kata. Hát végül is, miért ne... aztán, ahogy vettem a kabátom és a lány visszavitte a kávék romjait a pultba, odaléptem hozzá és megkérdeztem, volna-e kedve eljönni vasárnap pár cimborámmal meg velem bandázni Shoreditch-ba. A lány rám nézett, megállt és annyit mondott: "Sorry, de nem. Az van, hogy te most nem akarsz velem találkozni, csak akarod, hogy akard, de valójában nem szeretnéd."
És mosolygott utána, őszintén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése