A gyerek, aki én voltam egykoron, meghalt

Looking beyond the embers of bridges glowing behind us
To a glimpse of how green it was on the other side
Steps taken forwards but sleepwalking back again
Dragged by the force of some inner tide

Ma valahogy belekerült a lejátszólistába a Pink Floyd Division Bell című albuma, amit rommá hallgattam kamaszkoromban. Tisztán megvan az, ahogy fekszem az ágyamon, a szobámban szól a High Hopes elején a harangzúgás és nézem a kora tavaszi éjszaka csillagait.

Rég jártam ott... amikor elköltöztünk abból a házból, még utoljára visszamentem, hazajöttem Pestről, hogy még egyszer körbejárjak a falak között. Döbbenetes volt, ahogy visszhangzottak a lépteim a "szobámban"... puszta falak, függöny nélkül és még a szaga is teljesen más volt annak a szobának. Más volt, mert hiányoztam belőle én. A cuccaim, az energiám, amivel berendeztem. Körbejártam a lakást, minden szobába benéztem és olyan érzésem volt, hogy úristen, mit keresek én itt, ezek csak falak, a puszta csontváz, amiről minden eltűnt azzal, hogy összeraktuk a cuccainkat és pár utánfutónyi fuvarral eltranszportáltunk mindent.

Nyár vége volt, az augusztusi nap aranyszínűre festette a kopár falakat. Rájöttem ott, akkor, hogy ez a lágy, aranyszínű napsütés nekem mindig is a gyerekszobámat fogja felidézni, azt a melegséget, hogy a világ kinyílóban van és ott állok az egész kapujában, csak még élnem kell, még érnem kell, hogy beléphessek rajta. Hogy beléphessek a világba.

Kölyökkoromban gyakran játszottam azt, hogy fogtam a nagy Európa autóstérképet és kiteregettem az ágyamra, végignézve a városok ismeretlenül hangzó neveit. Elhatároztam ott és akkor, hogy utazni fogok, sokat, világot fogok látni, ahogy könnyes szemmel húztam végig az ujjamat Európa térképén. Igazság szerint ez az érzés azóta is minden alkalommal elfog, valahányszor térképet fogok a kezembe...

A High Hopes a kamaszkorom. És ahogy ültem a gép előtt, valami idióta appot kellett volna tesztelni, megértettem valamit. Azt, hogy elmúlt a gyerekkorom. Végleg és visszavonhatatlanul.

Ettől szenvedek... ettől szenvedek. Meg kell halnia annak a gyereknek, aki én voltam egykoron. A világom immáron egy felnőtt világa... lakással, munkahellyel. Csupa olyasmi, amit gyerekként nem akartam vagy egyértelműen felnőttekhez kötöttem. Valahogy így... van munkahelyem... Gyerek vagyok. Gyerek vagyok, mert gyerek akarok lenni!

De nem megy... az okozza a szenvedést az életemben, hogy gyerekként akarok élni, viszont az idő elrepült fölöttem. Állandóként kezelek valamit, ami nem állandó, ebből jön a szenvedés - valahol 17-18 éves korom tájékán megálltam lélekben és fittyet hányva a testem öregedésének, úgy próbálok élni, ahogy akkor szerettem volna. Egy gyerek nem néz szembe azzal, hogy meg fog halni. Egy gyerek nem fog szembenézni azzal, hogy ő is halandó, ő is meg fog halni, egyszer porrá fog omlani a teste.

A világom valóban szürke és nyomott - de csak egy gyereknek, mert az ő szemszögén keresztül akarom nézni. Annak a gyereknek, aki lenni akarok itt belül még mindig. Akinek szürke és nyomott a felnőttek világa. Ez a feszültség okozza a szenvedést, ez az, ami elnyom, benyom és belekalapál a földbe. Egy gyerek akarok lenni, azért akarok megfelelni édesapának, azért küzdök folyamatosan a gyerekkori töréseimmel: azért, mert magam is gyereknek tartom magam. Ahhoz, hogy ezen túlmenjek, fel kell nőnöm, hagynom kell meghalni a gyereket, aki én voltam egykoron.

Isten veled hát.