Jet lag

Egy repülőgépen, London és Los Angeles között félúton esett le, hogy ott nincsenek napok. Értelmezhetetlen az a kérdés, hogy "hány óra van?"... és ha már itt tartunk, az is, hogy milyen nap. Minden, ami az időhöz kapcsolódik, abból a szemszögből értelmezhető csak, ha állsz egy helyben a földön. Minden más esetben felborulnak az időről alkotott elképzelések...

Menekülünk a napnyugta elől, bele a verőfénybe. Grönland fölött repülünk, este fél tíz van Budapesten. Vége van a hétvégének. Akárhol... és itt verőfény van, megérkezésig verőfényben fogunk repülni. Nem vagyok álmos, pont olyan, mintha délután öt óra volna, a biológiai órám azt hiszi, hogy verőfény van, hogy nappal van. Jet lag - ahogy az ázsioid fickó mondta a klotyó előtt a sorban, a jat leget meg lehet szokni.

Mínusz hét óra.

Óraállításból indultam, időzónaváltás Londonban, most pedig az örök napsötésben megyünk, mint valami őrült vigyorban. Nyári nap, olyan érzésem van most. Monoton zúg a gép, monoton zúgnak a hajtóművek, tompa remegés rázza a gépet folyamatosan. Ki vagyok én? Mi az őszinteség most?

Vajon létezik... az a világ, amit most magam mögött hagytam? Kötve hiszem. Fogalmam sincs, egyszerűen... hm. Álmosodni kezdtem, most, hogy ránéztem a laptopon az órára. Most mi a valóság? Mi az őszinteség? A valóság az, hogy verőfény van kint és itt repülünk egy acélcsőben. A valóságnak nem része az sem, hogy milyen napszak van... ennek a valóságnak hosszú, nyúlós nappalai és verőfényes éjszakái vannak.

Most visszafelé haladunk az időben. 17:27 van Grönlandon alattunk helyi idő szerint, alig egy óra telt el azóta, hogy Londonból elindultunk. Agyzsibbasztó belegondolni, hogy ennyire játszik ez a biológiai óra-dolog...

Jön az, hogy be vagyok zárva, hogy kicsi, hogy szűk a hely, hogy menekülnék, hogy mennék vlahová máshová, el innét, ki ebből az acélcsőből, ami harmincezer láb magasan, az örök napsütés birodalmában vágtázik egy új kontinens felé. Be vagyok zárva. Ha úgy gondolnám, hogy nem vagyok bezárva, hogy bármit megtehetek, nem feszítene úgy ez az érzés. Itt vagyunk tíz kilométer magasan Grönland fölött, a legközelebbi emberi lény ez a gyönyörű ázsiai lány, aki itt ül mellettem, de ha kettővel kizoomolunk a világba, döbbenetesen messzi minden.

Ha az idő összetörik, a kontroll is követi.