Németországban járok mostanság... és hagytam a hazarepülést péntek éjjel meg a visszajövést hétfő hajnalban, inkább hédereztem egy nagyon jó barátoméknál Nürnberg mellett. Van két kissrácuk, az egyik négy- a másik másfél éves.
És hálás vagyok, mert sok mindent megtudtam magamról általuk: nevelési tapasztalataim nincsenek, így amit mondani akarnék a srácoknak, amikor játszanak, esznek vagy akármit csinálnak, az pont az, amit a szüleim mondtak nekem, amikor abban voltam, mint épp a srácok. Időutazás, mi?
És rádöbbentem, hogy félek a kissrácoktól.
Nem, nem egy négy- és egy másfél éves állampolgártól félek (a nagyobbik éppen ott játszik a gumikacsáival a fürdővízben, a kisebbiknek meg a legnagyobb gondja az, hogy hogy dobja a piros pöttyös gumilabdát úgy fel, hogy a fejére essen és fejelhessen egyet) - inkább magamtól. Attól, amit a kissrácok mutatnak. Amit keltenek bennem.
A gyerekek nem racionális szabályok alapján működnek. Egy felnőtt (= én) számára a szabályok a biztonságot jelentik, a kiszámíthatóságot és ez a két kissrác minden volt, csak kiszámítható nem. Megcsináltam az almalevet úgy, ahogy kérte a nagyobbik és amikor odaadtam neki, mondta, hogy nem kéri. Kérdeztem, hogy miért nem, egész reggel ezt mondogatta, és annyit mondott, hogy az akkor volt, most macikávét szeretne. Kezdtem volna kiakadni, hogy bakker ne már, egész eddig jó volt, aztán beugrott, hogy én most következetességet és kiszámíthatóságot kérnék számon egy négyéves kissrácon. Mintha egy felnőtt lenne...
Aztán az a képzet, hogy a gyerekeket távol kell tartani mindentől, ami kicsit is értékes, mert a. szándékosan nekimennek és összetörik, b. annyira ügyetlenek, hogy leverik/eltörik/lelökik. És ebből az következik, hogy valahányszor hangosak kezdtek lenni meg belepörögni a játékba, már szóltam is volna rájuk, hogy játsszanak, csak csendben és messze mindentől. Valahányszor erővel kezdtek volna hatni a környezetükre és mindezt ösztönös, kiszámíthatatlan módon létezni. Ez az, ami belém égett: nem szabad hatni a környezetre! Nem szabad hangosnak lenni! És ezért nincs például gitárerősítőm, csak hogy valami kézenfekvőt mondjak.
No meg az, hogy a gyerekek nem értik a mentális építményeket, amiket felhúztam a fejemben. Egész eddig valahogy úgy képzeltem el a gyerekekkel való kommunikációt, hogy le kell butítani a mondandómat annyira, hogy egy négyéves kissrác is megértse - most viszont rádöbbentem, hogy amint kibújok a csicsás mentális gépezetek mögül és megpróbálnám elmagyarázni, hogy most miért is nem megyünk ki labdákat dobálni az udvarra, egyből lebukik, hogy miért is szeretném, ha békén hagynának. Egyszerűen kifogyott az erő a mondataim mögül, amikor hazudni próbáltam egy négyéves kissrácnak, ahogy tágra nyílt szemekkel állt előttem. Aztán hagytam a francba a munkát és kimentem vele.
Köszönöm, srácok. Tanultam tőletek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése