Most gondoltam csak bele, hogy mennyi mindent kifejez ez a pár szó. Engedélyt kérni, hogy szabad legyek - a főnökömtől, akinek tartozom. Aki elenged. Aki akár - szívességet tesz nekem azzal, hogy szabadságra mehetek. Hogy nem kell bemennem az irodába és leülni az asztalomhoz a gép elé. Hogy csinálhatok valami mást. Hogy csinálhatok bármi mást. Hát szabadság ez? Igen, szigorúan, időkeretek közé szorítva, a keretek pedig a munka utolsó és első napja közötti időszak.
Egy valamit felejtek csak el. A munkahelyemet is én választottam. Én döntöttem úgy, ahogy döntöttem. És itt el is értünk valahová, ami óriási különbség London és Pest között mentalitás szempontjából: Londonban az a megközelítés, hogy "igen, itt vagyok én, a munkaerő, van tudásom, tapasztalatom, értek hozzá és az energiám és az időm egy részét a cégnek ajánlom fel, hogy használja, ahogy tudja. De nem vagyok köteles ennél többet adni - addig működünk együtt a céggel, amíg mindkettőnknek előnyös a dolog." Pesten dolgozva pofánvert az a mentalitás, hogy "milyen szerencsés vagyok ÉN, hogy ez a nagy cég ad nekem minden hónap végén pénzt, nekem, a hozzá nem értőnek..." Ebből meg ráutaltság és függés jön... a "mindent odaadok, csak hogy maradhassak" érzése. A kétségbeesett kapaszkodás.
Édesapa.
Édesapa.
Szóval nem csak én gondolkozom így...
VálaszTörlés