A szobor

Valamit megérzek, valamit megindítasz bennem. Valamit, ami ösztönösen is vonz, bár se megmagyarázni, se felfogni, se megérteni nem tudom. Vonz, egyszerűen. Amikor veled vagyok, lehalkulnak a gondolatok, a hangok, valaki más van a helyemben, mint akit eddig ismerni véltem.

Amikor nem vagy velem, akkor is szeretném ezt az érzést - odarántalak. Gondolatban. De ez nem te vagy, csak a kép, amit építettem rólad a fejemben, és minél többször nyaldosom ezt a képet, annál többet pótolok hozzá. Az elején ezzel nincs is gond, az egész valahogy képlékeny, mint egy meg nem kötött agyagszobor. A hazugság akkor jön, amikor már elmúlik ez az első pár hét/hónap és elkezd megkötni az agyagom - 

Aztán a szobornak lesznek részei, amik már nem lágyulnak vissza. Amik kötöttek maradnak. Ahogy múlik az idő, egyre több és több ilyen beszáradt rész lesz a szoborban, amit rólad építek magamban, ez pedig feszültséghez vezet: még ha pontos is volt a szobrom, ami bekövült, nem vagyunk állandóak. Te sem, én sem, a körülmények sem, a világ sem körülöttünk, és előbb-utóbb eljön az a pillanat, amikor nekifeszül a valóság a szobornak. A szobor kipótolását a saját töréseim alapján teszem, ezért ha hasonlóak a töréseid, hasonló sebeket kaptál és hasonlóan látod a világot, mint én, akkor közelebb lesz a szobrom a valósághoz, kisebb lesz a feszültség, kisebb valószínűséggel robban szét - tovább maradunk meg párnak.

A szobor bekorlátoz mindkettőnket - mindig a szobrot fogom megszólítani, nem téged, mert téged nem is látlak egy idő után. Ismerlek, mondom, de ez azt jelenti csak, hogy nem vagyok kíváncsi rád többé. Csak játék vagy, ritka darab a gyűjteményben, valaki, akit a képemre formáltam a fejemben, olyanná tettem, amilyennek mindig is szerettem volna. Kiegészítjük egymást, mondom neked, kiegészítjük egymást, mondod nekem, de mindketten hazudunk, mert csak maszturbálunk egymás mellett. A "kapcsolat" tulajdonképpen nem is létezik, csak mi emelünk neki szobrot egymásból.

Az érzés pedig az agyag alatt kötni kezd... száradni, mert nem kap se napot, se fényt, se nedvességet. A végén pedig elillan a szoborból... ekkor meghal minden, csak mi bábozunk a szobrainkkal, elvakítva a saját nagyszerűségünktől, elvakítva attól a hittől, hogy találtunk valamit, ami örökké élni fog, vagy legalábbis addig, amíg valamelyikünk meg nem hal. Ez után gyorsul fel az idő... nap nap után, hetek, hónapok, évek... és észre sem vesszük, de ott vagyunk egymás mellett, két halott, érdektelen ember, akik egymás képére formálták egymást, beletörték a másikat a szoborba, amit évekkel korábban építettek.

A szobor pedig előbb-utóbb összetörik... vagy nem. Ha a másik meghal, a szobra bennem tovább él, csak már az utolsó esély is eltűnik, hogy a valóság beköszöntsön a világomba. 

És minden az elején kezdődik.