Stoppoltunk, diplomázás utáni nyáron. Délután négyre járt az idő, valahol Bilbao környékén, pár száz kilométerre a célünktól, Madridtól: ott álltunk egy elhagyatott, üresen ásítozó benzinkúton, körülvett minket vörös, kiszáradt kősivatag. Nem sokszor esik arrafelé, amikor viszont sikerült átküzdenie magát egy felhőnek az Atlanti-óceán fölülről az Ibériai-félsziget északi részét borító hegyláncokon, az többnyire dörgést-villámlást és szakadó ítéletidőt jelent. Pont olyat, aminek az előszelét éreztük a bőrünkön: a benzinkút szemetét vitte-vitte a döngő szél, takaros szeméthalmokat összehordva a kutat a kősivatagtól elválasztó drótkerítésen.
Stoppoltunk, rápróbáltunk mindenkire, aki bejött a kútra. A világot átívelő stoppoláshoz elengedhetetlen a nyitottság és a bizalom. Ezt akkoriban úgy fogalmaztam meg, hogy ha nem vigyorogva állítunk oda az emberünkhöz, hogy Hola, buenos tardes, akkor egész egyszerűen nem fog működni a humorérzéke és nem fog elvinni, mi meg ott rohadunk meg egy isten háta mögötti benzinkúton egy autópálya mellett. Most már tisztább a kép: a titok nem a mosolyban rejlik, hanem valahogy alatta: leraktuk a Sasadi úton a szemüvegünket, amivel ítéletet mondva minősítünk mindent és mindenkit és teljesen nyitottan, bizalommal telve ballagtunk oda a kútra betévedőkhöz. Tulajdonképpen folyamatosan világítottunk, valahányszor stoppolni indultunk.
Rápróbáltunk mindenkire, aki bejött a kútra: Krisz ráment egy spanyol lányra a térképpel, én pedig egy középkorú fickóval alkudoztam angolul. Sajna kiderült elég hamar, hogy a fickó rossz felé megy, de ettől függetlenül beszélgetni kezdtünk, miközben ott küldte a benzint a kocsiba. Odaballagott hozzánk Krisz, meglehetős fancsali ábrázattal: a lány Madridba megy, de nem akar elvinni, mondta, mert hát ugye ezek a fránya statisztikák a stopposok által kivégzett nőkről... mindegy, a lány bement a kútra fizetni és hárman dumáltunk tovább a spanyol fickóval. Bemutatkoztunk, aztán a fickó felajánlotta, hogy ej, szimpatikus csávók vagyunk, beszél ő ezzel a lánnyal és ahogy jött vissza a lány az ajtóból, lóbálva a benzinkúti nyugtát, oda is ment hozzá és irgalmatlan sebességgel kezdtek spanyolul beszélgetni. Zavarba ejtően sokáig, mi meg ott ácsorogtunk és mindenáron próbáltunk optimista jövőképet sugározni.
A lány végül is vállat vont és odaszólt: "Come. I take you to Madrid.", és nyitotta is a csomagtartót. Villámgyorsan bepakoltunk a csomagtartóba, beültünk a kocsiba és útnak indultunk. A lányban éreztem az elején, hogy nagyon-nagyon zavarban van és ezt leplezendő úgy viselkedett, mint valami előzékeny házigazda: hátraadta a cédés dobozát, hogy keressünk benne zenéket - így aztán az Amélie zenéjére zúztunk keresztül a spanyol sivatagon.
Beszélgettünk a lánnyal (Esthernek hívják) és pár perc után teljesen feloldódott: valahogy hozzánk nyílt... akkora nyitottsággal és bizalommal, ami akkor bennünk volt, hegyeket lehet elmosni. Öt napja úton voltunk Pestről, aludtunk mindenhol, csöveztünk, meghívtak, elengedtek, elvittek, nem vittek. A stoppolás kinyitja az embert. Engedett fel a lány, és az egész végére valahogy ilyen torokszorítóan szép eufória öntött el: tökéletes volt, ahogy mentünk a kősivatagban egy hatalmas, teljes dupla szivárvány mellett a lemenő nap fényében, a háttérben meg ott szólt az Amélie... és a lány is érezte, láttam a tükörből félmosolyt a szája szegletében.
Kitett pár óra múlva minket az Atocha, a madridi főpályaudvar mellett és vigyorogva ballagtunk a metró felé, integetve az elhúzó Micrának. Tisztán emlékszem a lány szemére, amikor elköszönt: csillogott és valahogy mély volt, ahogy belenéztem. Gyönyörű volt. Valami nagy dolog történt, ha belegondolunk - a lány pár órával korábban valami óriási korlátot lépett át azzal, hogy felvett minket és azért tudtunk ilyen őszintén beszélgetni a kocsiban, mert erre a helyzetre nem volt idegpályája. Nem voltak elvárások, nem volt követelőzés. Csak mi.
Mindhárman többek lettünk ettől az úttól. Vagy kevesebbek, ez nézőpont kérdése.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése