Szabadság, munka

Elkezdtem összeszedni azt, hogy milyen mintákat kapcsolok a munkahelyhez, és ahogy írogattam a listámat, beleakadtam egy érdekes dologba: ez pedig a szabadság. Alapból huszonegy nap, huszenegy hétköznap, ami annyiban más, mint bármelyik másik, hogy nem kell bemenni a munkahelyemre. Huszonegy nap.

Ízlelgessük. Huszonegy.

De vajon miért alakult ez így? Jó, igen, történelmileg, persze (erről is szeretném, ha az Akadémián lenne lehetőség beszélni, hogy mégis hogyan lett ez az egész dolog a főnökkel-beosztottal, a munkahellyel, hiszen a természetben nincs ilyen, az ember találta fel ezt az egész dolgot, hogy is lett ez így filozófiailag), de aztán eljutottam egy elég nyugtalanító felismerésig: azért, mert ennél több szabadidővel nem tudnának mit kezdeni az emberek. Az első munkahelyemen én is tapasztaltam ezt: 30 nap szabit adtak, kompenzálandó azt, hogy sokszor hétvégén voltak a céges csapatépítők meg elvonulások. Persze, így korrekt - összességében megvolt a 21 nap, ha levontunk mindent. Szóval én karácsony körülre rendszeresen 8-10 nap elbaszandó szabival álltam és vakartam a fejem, hogy na, most mire is kéne használni ezt az időt. Jobb híján lakásfelújítottunk belőle... meg nagyokat aludtam és kábé ennyi. Na igen, de akkor mégis lehet valami abban, hogy ez a 21 nap az, ami egy évben kezelhető, ennél többtől egyszerűen pánikba esek.

Elgondolkodtatott az is, hogy most miért is van az, hogy hét napból ötön dolgozunk, a maradék kettőt meg úgy-ahogy fel tudom használni nem munkahelyi dolgokra. Két nap, ennyi idő van meglátogatni a szüleimet, a lány szüleit, csinálni valamit, kicsit takarítani otthon, kiteregetni ebben a szép napos időben, meg még tenni-venni a ház körül, aztán vasárnap este meg sírni, hogy picsába, elmúlt megint a jóidős hétvége. Két nap, amíg apa-anya otthon van, gyerekként ez volt a legfőbb, meg az, hogy nincs ovi, nincs iskola. Együtt a család, de vasárnap estére már ebből is elég lett...

És itt döbbentem rá arra, hogy miért nincs több szabadság egy évben, vagy miért nincs négy munkanapos hét: egyszerűen nem tudnám mire elbaszni... (Mondjuk ez is érdekes egy kérdés, hogy azért nem tudnám eltölteni, mert ebbe a hétnapos-huszonegy szabinapos rendszerbe nőttem bele, vagy fordítva, szóval a tyúk volt-e előbb vagy a tojás.) Ez az, amitől félek: elpakoltam a cuccaimat, tiszta a pecó, lemostam a kocsit, megöntöztem a füvet, lenyírtam, megkajáltam, borotválkoztam, megcselekedtem, amit megkövetelt a haza - és tessék, ott vagyok egy csomó idővel még, amivel azt kezdhetek, amit csak akarok. Ott a nagyvilág és a végtelen lehetőségek tárháza (vagy a lehetőségek végtelen tárháza) és ez megijeszt... bele kellene gondolni abba, hogy akkor mivégre is vagyunk itt ezen a világon, hogyan is van ez az élet. Ha ketten vagyunk, és kettőnknek van sok-sok ideje, akkor veszekedni kezdünk... valahová el kell tolni azt a temérdek felszabaduló energiát, amit nem köt le a munkahely. Családi nyaralás, a második naptól a vége előttig, valaki?

Mintha valójában azért alakult volna ez a nagy cirkusz körülém, amit fogyasztói társadalomnak hívunk, hogy elterelje a figyelmet arról, ami igazán fontos. Hogy miért is vagyunk a világon... ó, ugyan már, hagyjadazt, Ernőke, inkább nézzél ide, mondja a hiperaktív figyelemhiányos kisgyerekek előtt csilingelve bábozó zenebohóc a nagycsoportban.

Vajon milyen lehet egy világ, ahol szabad vagyok? No nem úgy, hogy végtelen szabadságot kapok bárkitől, hanem hogy így tényleg szabad vagyok, látom a lehetőségeket magam körül? (Vagy még inkább: lehetőségeket látok magam körül?) Az életem jelenleg olyan, mint a balatonfenyvesi szombat este november végén: abból lehet választani, hogy bemegyek a Játékbárba vagy nem megyek be a Játékbárba... most a lehetőségekről alkotott képem a Játékbárt jelenti, holott valójában annyi, de annyi más dolog is van, de azokat nem látom. Vagy alkalmazott vagyok, vagy vállalkozó, ha már a munkahelynél járunk, gyakorlatilag kitaposott ösvények vannak kitaposott mintákkal, a hatalmas nagy szabadság, amiben élek, az annyi, hogy mérlegelhetek, melyik éri meg jobban...

Sok takarítanivaló van még idebent.

NINCS semmi furcsa és megmagyarázhatatlan

Hirtelen ötlettől vezérelve ma beültünk a Művész moziba a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan... című filmre. Hirtelen ötlet volt: a lánnyal délben még boldogan szürcsölgettük a habos tejeskávét ezen a napos szombat reggelen, a kávézóban felejtett Pesti Estet böngészgetve a lány rábökött, hogy na, ezt a filmet jó volna megnézni. Bár az Est tavaly novemberi volt, egy óra múlva már ott ücsörögtünk abban a moziban, ahol egy metrópótlónyira játszották. Micsoda egybeesés. Köszi, Google, hogy meglett.

Aztán egy félóra múlva hányingerrel küszködtem a moziban, annyira beletalált a gyomromba ez a film... mert magamat láttam a mozivásznon, a barátaimat, a szüleimet, a csajaimat, az életemet. Utána kitántorogtunk a kora tavaszi napsütésbe, rá a nyiladozó betonra és mire elértünk a törökhöz a nyugatinál egy chickensish-re, már azt is el tudtam mondani, hogy hogy is van az, hogy akkora a gyomrom, mint egy összeaszott parizeres zsömle. Szóval, a film kendőzetlenül mutatja bele az arcomba azt, ami van. A világban, bennem, körülöttem.

Viszont a címével vitatkoznék: nincs ebben semmi fura vagy megmagyarázhatatlan. Egyszerűen annyi történik, hogy a szereplőnk, Áron életében jelen van egy csomó hatás, amiről ő maga sem tud, egyszerűen csak ide-oda lökdösik és ez neki úgy csapódik le, hogy megtörténnek vele a dolgok és semmi se jön össze. Van neki egy édesanyja, aki eltartja a családot és megcsinál helyette mindent, egy apja, akinek a szája nagy, de bizalom nem sok van benne se a felesége, se a fia, se a leendő veje felé... Hozott egy csomó mintát otthonról... hogy majd a nő megmenti ugyanúgy, ahogy anya kézben tartja a háztartást és megoldja a felmerülő dolgokat. (Most így a filmről beszélek amúgy?) Volt ez az Eszter nevű lány, aki elhagyta, és kétségbeesetten keresi azt a nőt, aki eljátssza ezt a szerepet: amikor a BKV-ellenőr lányra ráakad nagy nehezen és egy háromperces monológban eljut a sziától odáig, hogy boldogan élnek, amíg meg nem halnak, a lány nem csoda, hogy ránéz: "te figyi már, ez nagyon szép, de nekem ehhez mi közöm?!" Aztán ott van a portugál lány, aki szótárat ad neki meg szerez valami értelmes munkát... hozza ezeket a mintákat, hogy a nő majd megoldja, a nő majd tesz. 

Ez ilyen hülye magyar törés, magyar minta, hogy a férfiak mind töketlen balfaszok, akik szombatonként leisszák magukat a kocsmában, amíg anyu otthon vigyáz a gyerekre (tényleg, Áron egyik haverja pont hozza is ezt a szabásmintát...) és megoldja a világ folyását. Nem csoda... a nagyszüleink generációja egy nem kicsi háborút nyomott végig, a férfiak szépen elhulltak a hosszú harc alatt, a nagyinak kellett istápolnia a családot meg a gyerekeket, a férfiak apa nélkül nőttek fel és a saját apátlanságukat örökítették át a következő nemzedékre, a mi szüleinkre. Ők meg ránk...

Na, de vissza a filmhez és hozzám Áronhoz. Gyomorszorító, hogy a szemem előtt láttam egy csomó lehetőséget - pocsékba menni. Mint a Harcosok klubjában Tyler... attól szenvedek, hogy nem teszek, nem állítok semmit... azokkal a mondatokkal pocsékolom el az időmet, az életemet, hogy "majd hétfőn elkezdem megírni a könyvemet". Persze, könnyű elevickélni más emberek munkájának farvizén... és mekkora, mekkora lehetőség, megtörténik vele az, hogy vesz egy repülőjegyet - öntudatlan részegen. Szó se róla, kapálózik eleget, de végül elmegy, és meg is találja a női mintát Portugáliában is... aztán hazajön, mert rájön, hogy a szarjai ugyanúgy ott lesznek vele, mint Pesten... ez igaz, de mekkora lehetőséget pocsékol el - hiszen ha ott, a mozgójárdán is ugyanúgy ott van minden, amitől szenved, ugyanúgy megérthetné akár Lisszabonban is azt, amit kapott otthonról, lányostól, anyástól, filmdiplomástól, haverostól-mindenestől. 

De nem... a srácban van egy hatalmas adag hibáztatás, mintha nem ő tehetne arról, hogy az veszi körül, ami. Egy-egy villanás elárulja, hogy hibáztatja a csajokat, a szüleit, a tesóját, a haverjait, a spanyol nevű srácot általánosból... hibáztatja a Finlandiás csajokat, hogy megvette a repülőjegyét Londonba... (öhm, izé, a srác Lisszabonba ment, most már egészen biztos, hogy nem a filmről beszélek...) Ez a hibáztatás az, amivel beleragasztja magát ebbe az áldozati szerepbe, hiszen hogy tudna már bármi is változni, amit egy másik embertől teszek függővé...

Na és igen, itt el is értünk a dolog gyökeréhez, ahhoz, hogy nem teszek és nem állítok semmit. Szar az életem, szenvedek benne, viszont nem teszek semmit, várok arra, hogy valaki más megoldja helyettem... nincsenek tettek, emiatt a történetben nincs is fejlődés, a lassú pusztulás naplója a film. Ülök a langyos takonyban és várom, hogy valaki tegyen helyettem, de ez kamaszkor után nem igazán működik, mert apa meg anya szép lassan belefáradnak abba, hogy az én szennyesemet mosogassák helyettem. A nagy tétlenkedésben szépen eltelik az életem, megváltás bácsi meg nem gyün.

Naplementék és szarvasbőgés

Év végén felmondtam. Nem nagy cucc, csináltam már ilyet, nem is egyszer - most viszont volt benne valami különleges. Péntek délután négykor összepakoltam a cuccaimat, két kis takaros kartondobozba szórtam mindent, ami az asztalomon volt és továbbmentésre érdemesnek gondoltam, be a Minibe, aztán hazamentem.

És volt bennem valami fura üresség, ahogy kipakoltam mindent a dobozokból: délután négy volt, pont ment le a nap a Margitsziget mögött és gondoltam egyet, lementem megnézni a naplementét. Miért ne, megtehetem, pont üres az Outlookban a péntek délutánom. Meg aztán az is lehet, hogy már nincs is Outlook-fiókom.

Lementem a partra és ahogy ültem, néztem ezt az igazán csodaszép naplementét, a fodrozódó felhőkkel, a vörös csíkkal, a sárgával és a zölddel ott, ahol találkozik az égbolt kékjével, beugrott, hogy tizenhat évesen az ilyet kétszemélyes naplementének hívtuk Teddy barátommal, amikor lejártunk naplementét nézni a balatonpartra. Amikor a későbbi vonattal jöttünk haza gimiből, sokszor eleve a part felé mentünk a hosszabb úton és sokszor ott is felejtettük magunkat, órákig lógáztuk a lábunkat és néztük a vizet - és beszélgettünk mindenféléről, amiről csak két tizenhat éves csávó csak beszélgethet.

Érdekes időszak volt az ott, 1997 körül: annyit lógtam kint, annyit voltam a szabadban, hogy valahogy megéreztem a természet ritmusát. Ősszel kijártunk a berekbe szarvasbőgést hallgatni, télen be-belógtunk elhagyott nyaralók udvarára összeszedni a megaszúsodott szőlőszemeket a soha le nem szüretelt sövényekről és majdnem minden arra érdemes naplementét megnéztünk a víz felett. Éreztem az első tavaszi szellő illatát a levegőben, a bizsergést minden sejtemben, ahogy az olvadó hótakaró alatt a természet nekikészült a kisarjadásnak.

Ahogy ültem ott a víz felett a Dunaparton, leesett, hogy baszki, valahogy ez a tizenhat éves kiscsávó most is ott van bennem, aki szereti nézni a naplementéket, aki kijár a berekbe szarvasbőgést hallgatni, aki imádja, ahogy a nap süti az arcát, aki őszintén élvezi, hogy több száz kilométert teker egy nap csak úgy. És az is leesett, hogy több, mint egy éve nem ültem végig egy naplementét, mert mindig rohantam valahová, kurva fontos dolgom volt folyamatosan. Hogy mi? Már a tegnapira se emlékszem, a múlt hetire meg pláne, biztos a világ sorsa múlt rajta, csak épp kiesett a fejemből...

Összeállt, hogy mennyi-mennyi lépésnyire távolodtam ettől a tizenhat éves kamasztól, aki egyszerűen csak szeretett élni a sok-sok kamaszkori szarság alatt. És hirtelen dühös lettem: a kibaszott kurva életbe, nem lehet ennyi ez az élet! A világ, a gonosz világ, az volt az, ami elvitte az életemből a naplementéket meg a szarvasbőgést! Aztán jött egy szusszanás... mert nem a világ volt az, ami kidobálta az élet szeretését a világomból, hanem én magam. Közel voltam valamihez, de nem sokat értettem belőle akkoriban, most pedig telepakoltam a naptáramat (eleve, lett naptáram) iszonyat fontos dolgokkal, amiket meg kell csinálnom időre, pontosan, hogy apa szeressen a melóhelyen... félresöpörve mindent, ami ezzel nem fér össze. Karriert építettem, csodálatos, de milyen áron? Keresek egy valag pénzt, de van valami, amit nem lehet megvenni pénzzel, ez pedig az a pár perc csend, ami körülvett, ahogy néztem az elvonuló felhőket a Margitsziget felett.

Mélyebb volt ez, mint egy szabad délután... felmondtam, az volt az utolsó napom és megláttam, hogy milyen egy olyan világban élni, ahol nem görccsel feszülök rá a melóhelyemre, ahol nem apámnak akarok megfelelni minden egyes percben. Egy szippantás a szabadságból... és most? Oké, és most mi van?

Most van a munka ideje: én magam ballagtam ide tizenhat éves koromtól, a lábnyomaim ott vannak mögöttem. Ha megértem őket, megértem, hogy miért lépdeltem errefelé, és így - én magam találhatom meg az homályosult naplementéket és a szarvasbőgést az őszi berekben, én magam találhatom meg a szabadságot.

Mert a munka felszabadít.