Év végén felmondtam. Nem nagy cucc, csináltam már ilyet, nem is egyszer - most viszont volt benne valami különleges. Péntek délután négykor összepakoltam a cuccaimat, két kis takaros kartondobozba szórtam mindent, ami az asztalomon volt és továbbmentésre érdemesnek gondoltam, be a Minibe, aztán hazamentem.
És volt bennem valami fura üresség, ahogy kipakoltam mindent a dobozokból: délután négy volt, pont ment le a nap a Margitsziget mögött és gondoltam egyet, lementem megnézni a naplementét. Miért ne, megtehetem, pont üres az Outlookban a péntek délutánom. Meg aztán az is lehet, hogy már nincs is Outlook-fiókom.
Lementem a partra és ahogy ültem, néztem ezt az igazán csodaszép naplementét, a fodrozódó felhőkkel, a vörös csíkkal, a sárgával és a zölddel ott, ahol találkozik az égbolt kékjével, beugrott, hogy tizenhat évesen az ilyet kétszemélyes naplementének hívtuk Teddy barátommal, amikor lejártunk naplementét nézni a balatonpartra. Amikor a későbbi vonattal jöttünk haza gimiből, sokszor eleve a part felé mentünk a hosszabb úton és sokszor ott is felejtettük magunkat, órákig lógáztuk a lábunkat és néztük a vizet - és beszélgettünk mindenféléről, amiről csak két tizenhat éves csávó csak beszélgethet.
Érdekes időszak volt az ott, 1997 körül: annyit lógtam kint, annyit voltam a szabadban, hogy valahogy megéreztem a természet ritmusát. Ősszel kijártunk a berekbe szarvasbőgést hallgatni, télen be-belógtunk elhagyott nyaralók udvarára összeszedni a megaszúsodott szőlőszemeket a soha le nem szüretelt sövényekről és majdnem minden arra érdemes naplementét megnéztünk a víz felett. Éreztem az első tavaszi szellő illatát a levegőben, a bizsergést minden sejtemben, ahogy az olvadó hótakaró alatt a természet nekikészült a kisarjadásnak.
Ahogy ültem ott a víz felett a Dunaparton, leesett, hogy baszki, valahogy ez a tizenhat éves kiscsávó most is ott van bennem, aki szereti nézni a naplementéket, aki kijár a berekbe szarvasbőgést hallgatni, aki imádja, ahogy a nap süti az arcát, aki őszintén élvezi, hogy több száz kilométert teker egy nap csak úgy. És az is leesett, hogy több, mint egy éve nem ültem végig egy naplementét, mert mindig rohantam valahová, kurva fontos dolgom volt folyamatosan. Hogy mi? Már a tegnapira se emlékszem, a múlt hetire meg pláne, biztos a világ sorsa múlt rajta, csak épp kiesett a fejemből...
Összeállt, hogy mennyi-mennyi lépésnyire távolodtam ettől a tizenhat éves kamasztól, aki egyszerűen csak szeretett élni a sok-sok kamaszkori szarság alatt. És hirtelen dühös lettem: a kibaszott kurva életbe, nem lehet ennyi ez az élet! A világ, a gonosz világ, az volt az, ami elvitte az életemből a naplementéket meg a szarvasbőgést! Aztán jött egy szusszanás... mert nem a világ volt az, ami kidobálta az élet szeretését a világomból, hanem én magam. Közel voltam valamihez, de nem sokat értettem belőle akkoriban, most pedig telepakoltam a naptáramat (eleve, lett naptáram) iszonyat fontos dolgokkal, amiket meg kell csinálnom időre, pontosan, hogy apa szeressen a melóhelyen... félresöpörve mindent, ami ezzel nem fér össze. Karriert építettem, csodálatos, de milyen áron? Keresek egy valag pénzt, de van valami, amit nem lehet megvenni pénzzel, ez pedig az a pár perc csend, ami körülvett, ahogy néztem az elvonuló felhőket a Margitsziget felett.
Mélyebb volt ez, mint egy szabad délután... felmondtam, az volt az utolsó napom és megláttam, hogy milyen egy olyan világban élni, ahol nem görccsel feszülök rá a melóhelyemre, ahol nem apámnak akarok megfelelni minden egyes percben. Egy szippantás a szabadságból... és most? Oké, és most mi van?
Most van a munka ideje: én magam ballagtam ide tizenhat éves koromtól, a lábnyomaim ott vannak mögöttem. Ha megértem őket, megértem, hogy miért lépdeltem errefelé, és így - én magam találhatom meg az homályosult naplementéket és a szarvasbőgést az őszi berekben, én magam találhatom meg a szabadságot.
Mert a munka felszabadít.
