Elkezdtem összeszedni azt, hogy milyen mintákat kapcsolok a munkahelyhez, és ahogy írogattam a listámat, beleakadtam egy érdekes dologba: ez pedig a szabadság. Alapból huszonegy nap, huszenegy hétköznap, ami annyiban más, mint bármelyik másik, hogy nem kell bemenni a munkahelyemre. Huszonegy nap.
Ízlelgessük. Huszonegy.
De vajon miért alakult ez így? Jó, igen, történelmileg, persze (erről is szeretném, ha az Akadémián lenne lehetőség beszélni, hogy mégis hogyan lett ez az egész dolog a főnökkel-beosztottal, a munkahellyel, hiszen a természetben nincs ilyen, az ember találta fel ezt az egész dolgot, hogy is lett ez így filozófiailag), de aztán eljutottam egy elég nyugtalanító felismerésig: azért, mert ennél több szabadidővel nem tudnának mit kezdeni az emberek. Az első munkahelyemen én is tapasztaltam ezt: 30 nap szabit adtak, kompenzálandó azt, hogy sokszor hétvégén voltak a céges csapatépítők meg elvonulások. Persze, így korrekt - összességében megvolt a 21 nap, ha levontunk mindent. Szóval én karácsony körülre rendszeresen 8-10 nap elbaszandó szabival álltam és vakartam a fejem, hogy na, most mire is kéne használni ezt az időt. Jobb híján lakásfelújítottunk belőle... meg nagyokat aludtam és kábé ennyi. Na igen, de akkor mégis lehet valami abban, hogy ez a 21 nap az, ami egy évben kezelhető, ennél többtől egyszerűen pánikba esek.
Elgondolkodtatott az is, hogy most miért is van az, hogy hét napból ötön dolgozunk, a maradék kettőt meg úgy-ahogy fel tudom használni nem munkahelyi dolgokra. Két nap, ennyi idő van meglátogatni a szüleimet, a lány szüleit, csinálni valamit, kicsit takarítani otthon, kiteregetni ebben a szép napos időben, meg még tenni-venni a ház körül, aztán vasárnap este meg sírni, hogy picsába, elmúlt megint a jóidős hétvége. Két nap, amíg apa-anya otthon van, gyerekként ez volt a legfőbb, meg az, hogy nincs ovi, nincs iskola. Együtt a család, de vasárnap estére már ebből is elég lett...
És itt döbbentem rá arra, hogy miért nincs több szabadság egy évben, vagy miért nincs négy munkanapos hét: egyszerűen nem tudnám mire elbaszni... (Mondjuk ez is érdekes egy kérdés, hogy azért nem tudnám eltölteni, mert ebbe a hétnapos-huszonegy szabinapos rendszerbe nőttem bele, vagy fordítva, szóval a tyúk volt-e előbb vagy a tojás.) Ez az, amitől félek: elpakoltam a cuccaimat, tiszta a pecó, lemostam a kocsit, megöntöztem a füvet, lenyírtam, megkajáltam, borotválkoztam, megcselekedtem, amit megkövetelt a haza - és tessék, ott vagyok egy csomó idővel még, amivel azt kezdhetek, amit csak akarok. Ott a nagyvilág és a végtelen lehetőségek tárháza (vagy a lehetőségek végtelen tárháza) és ez megijeszt... bele kellene gondolni abba, hogy akkor mivégre is vagyunk itt ezen a világon, hogyan is van ez az élet. Ha ketten vagyunk, és kettőnknek van sok-sok ideje, akkor veszekedni kezdünk... valahová el kell tolni azt a temérdek felszabaduló energiát, amit nem köt le a munkahely. Családi nyaralás, a második naptól a vége előttig, valaki?
Mintha valójában azért alakult volna ez a nagy cirkusz körülém, amit fogyasztói társadalomnak hívunk, hogy elterelje a figyelmet arról, ami igazán fontos. Hogy miért is vagyunk a világon... ó, ugyan már, hagyjadazt, Ernőke, inkább nézzél ide, mondja a hiperaktív figyelemhiányos kisgyerekek előtt csilingelve bábozó zenebohóc a nagycsoportban.
Vajon milyen lehet egy világ, ahol szabad vagyok? No nem úgy, hogy végtelen szabadságot kapok bárkitől, hanem hogy így tényleg szabad vagyok, látom a lehetőségeket magam körül? (Vagy még inkább: lehetőségeket látok magam körül?) Az életem jelenleg olyan, mint a balatonfenyvesi szombat este november végén: abból lehet választani, hogy bemegyek a Játékbárba vagy nem megyek be a Játékbárba... most a lehetőségekről alkotott képem a Játékbárt jelenti, holott valójában annyi, de annyi más dolog is van, de azokat nem látom. Vagy alkalmazott vagyok, vagy vállalkozó, ha már a munkahelynél járunk, gyakorlatilag kitaposott ösvények vannak kitaposott mintákkal, a hatalmas nagy szabadság, amiben élek, az annyi, hogy mérlegelhetek, melyik éri meg jobban...
Sok takarítanivaló van még idebent.
