Beszéljünk egy kicsit a konfliktuskezelésről a gyakorlatban.
Apámtól-anyámtól tanultam meg ezt is, mint oly sok minden mást és ahogy visszaemlékszem, kétféle taktikát használtak a nézeteltérések kezelésére, azaz a veszekedésre.
Az első az, hogy semmiféle kompromisszum nem megengedett, ha engedek az álláspontomból, akkor veszítettem. Tehát kitartani, mindenáron. Sőt: nem is foglalkozom azzal, amit a másik mond, mert aki megteszi az első lépést az erődjéből kifelé, az még fog többet is tenni, tehát veszített. Az nyer, aki előtt meghunyászkodik a másik - hogy mihez kezd azzal, amit mondott, az mindegy, a lényeg itt nem a érvek és ellenérvek intellektuális ütköztetésén van, hanem a háborún és az azt követő romeltakarításon.
Kétféle taktikát használnak a felek, a nyílt hisztit és a duzzogást. A hiszti egyfajta érzelmi blitzkriegként gyors, hirtelen lerohanással igyekszik győzelemre, bármi áron. Az ellenállást, az érvelési és kommunikációs próbálkozásokat hangerővel és intenzitással kompenzálja. A duzzogás ezzel szemben a kitartó aknamunkáról szól, partizánmódon nyugodt minden a felszínen, de azért a morajlás ott van a háttérben, hogy a másik azért tudja, hogy miről van szó, hogy itten valami nem fasza.
A kettőben az a nagyon vicces, hogy akkor tudnak jól működni, igazán hatékonyan, ha az egyik fél az egyiket, a másik a másikat tolja. Két, egymással szemben hisztiző ember nem igazán tudja meggyőzni egymást, éppen ezért ilyet ritkán látunk, mert az intelligens ember vált. Valamelyik a kettőből átvált a duzzogásra. Amikor két duzzogó ember keveredik össze (itt most a szüleim ugranak be), akkor az ilyen érzelmi gyáva nyúl-játék, arról szól, hogy ki bírja tovább a feszültséget és törik meg végül.
A legszebb az egészben az, hogy a veszekedésnek valójában semmi köze ahhoz, amiről a felszínen szól: az a lényege, hogy a feszültséget elégessük egy érzelmi atomháború keretében, hogy aztán legyen mivel bíbelődni, amikor újjáépítjük azt, amit a csatározás közepette leromboltunk.
