Amit tudni vélek, az nem igaz. Be is tudom bizonyítani.

Gondolok valamit valakiről. Egy nőről, egész pontosan. Tudom, érzem, hogy milyen lenne szeretkezni vele, milyen lenne úgy igazán vele lenni. Aztán elkapok egy villanást, mondanak egy mondatot róla és egy csapásra minden megváltozik. Ránézek megint, és teljesen más van bennem: már nem gyönyörűnek és szenvedélyesnek látom, hanem olyan... semmilyennek. Vállvonós. Mindegy, akármi. Megvan, ugye?

Na most ebből mennyi az igazság? Igaz lehet-e bármi, amit gondolok? Az az egy mondat nem érintette a lányt, mert ott sem volt... változott a képem a lányról, kifordult, megfordult, de a lány "csak" létezett, pont úgy, mint addig. Valamiről, ami nem változott, olyan képem, hogy változott - emiatt nem lehet igaz az, hogy eddig is igaz, amit hittem és most is az!

Lássuk az összes lehetséges esetet.

Tegyük fel elsőre, hogy az információmorzsám, amit kaptam, önmagában is igaz.

Három lehetőség van ebben az esetben, valamelyiknek igaznak kell lennie:

• eddig igaz volt, amit hittem és most nem igaz, 
• eddig nem volt igaz, de most igaz lett
• eddig sem volt igaz, amit hittem és most sem az

A negyedik, azaz hogy most is igaz, amit hiszek és eddig is igaz volt, amiatt nem lehetséges, amit pár bekezdéssel feljebb elmondtunk - nem változott a lány a valóságban, nekem viszont homlokegyenest más elképzeléseim lettek róla. Ez nem lehet igaz, ugyanis ha eddig igaz volt, amit hittem és az információmorzsa, amit hozzávettem az igaz halmazhoz, igaz önmagában is, nem eredményezhet hamisat, ebből következően a mostani képem is igaz kell, hogy legyen - ebből az következnek, hogy az is igaz, amit hittem eddig és az is, amit hiszek most, tehát elvetem.

Ha nem volt igaz, amit hittem, de ennek az információmorzsának a hatására igaz lett, az ellentmondás, mert a hamis állításokat tartalmazó halmazhoz bármennyi igazságot veszek hozzá, nem vezethet igazságra.

Marad tehát az, hogy az információ előtt is hamis volt, amit hittem a másikról és most is az - látjuk, hogy ebből a szempontból mindegy, hogy maga az információmorzsa igaz-e vagy sem.

Mi van akkor, ha hamis az információmorzsám? Ez azt jelentené, hogy igaz volt, amit előtte hittem, de egy hamis információ hatására elromlott minden és most nem igaz, amit a lányból látok. Oké. Vizsgáljuk meg ezt a lehetőséget.

A lányról alkotott képem nem statikus, mert folyamatosan változom én is, a világ is és újabb és újabb morzsák jönnek a róla alkotott képhez. Ahhoz, hogy igaz legyen, amit látok, az kell, hogy minden egyes morzsa, amit hozzáveszek, önmagában is igaz legyen, mivel bármilyen hamis állításocska hamissá teszi az egész képet. A világból jön mindenféle morzsa a másikkal kapcsolatban: igazak is, hamisak is és ahhoz, hogy csak az igazat tegyem bele a másikról alkotott képbe, az kell, hogy csalhatatlanul el tudjam dobni a hamis információmorzsákat.

Ha nem tudom eldobni a hamis morzsát, beépítem a másikról alkotott képbe, akkor az egész kép hamis lesz.

Ha el tudom dobni minden esetben, akkor ellentmondásba kerülök azzal, hogy hamis információmorzsát építek bele épp a másikról alkotott képbe, ezért ezt az ágat nem is viszem tovább.

Ha viszont nem tudom eldobni minden esetben, akkor kételkedni kezdek abban, hogy igaz állítást építettem bele minden esetben a másikról alkotott képbe. Ezért elfogadom hát, hogy ez már megtörtént számos eddigi esetben is, ezért a másikról alkotott képem nem lehetett igaz, ebből következően most sem az.

Tehát amit gondolok a lányról, az nem lehet igaz.

A fenti levezetés a többi emberre is igaz, így az sem igaz, amit mások gondolnak rólam és az sem igaz, amit én gondolok, hogy mások gondolnak rólam. Sőt - semmi sem igaz, amit látok, semmi sem igaz abból, amit gondolok.

Fogalmam sincs, hogy milyen a másik. Fogalmam sincs, hogy ki a másik. Arról sincs fogalmam, hogy én milyen vagyok - arról sincs fogalmam, hogy én ki vagyok, mert azzal mérem magam, hogy mások mit gondolhatnak rólam. Nem látom a másikat. Senkit és semmit. Vetítek mindent a másikra, ő is vetít rám mindent, gyakorlatilag a vakszerencse vezérli a kapcsolataimat a másikakkal, a világot meg ez alapján képzelem el valamilyennek.

Nem tudok én lófaszt se.

Nem, én nem haldoklom.
Én így élek.

A gyerekek mesterek

Németországban járok mostanság... és hagytam a hazarepülést péntek éjjel meg a visszajövést hétfő hajnalban, inkább hédereztem egy nagyon jó barátoméknál Nürnberg mellett. Van két kissrácuk, az egyik négy- a másik másfél éves.

És hálás vagyok, mert sok mindent megtudtam magamról általuk: nevelési tapasztalataim nincsenek, így amit mondani akarnék a srácoknak, amikor játszanak, esznek vagy akármit csinálnak, az pont az, amit a szüleim mondtak nekem, amikor abban voltam, mint épp a srácok. Időutazás, mi?

És rádöbbentem, hogy félek a kissrácoktól.

Nem, nem egy négy- és egy másfél éves állampolgártól félek (a nagyobbik éppen ott játszik a gumikacsáival a fürdővízben, a kisebbiknek meg a legnagyobb gondja az, hogy hogy dobja a piros pöttyös gumilabdát úgy fel, hogy a fejére essen és fejelhessen egyet) - inkább magamtól. Attól, amit a kissrácok mutatnak. Amit keltenek bennem.

A gyerekek nem racionális szabályok alapján működnek. Egy felnőtt (= én) számára a szabályok a biztonságot jelentik, a kiszámíthatóságot és ez a két kissrác minden volt, csak kiszámítható nem. Megcsináltam az almalevet úgy, ahogy kérte a nagyobbik és amikor odaadtam neki, mondta, hogy nem kéri. Kérdeztem, hogy miért nem, egész reggel ezt mondogatta, és annyit mondott, hogy az akkor volt, most macikávét szeretne. Kezdtem volna kiakadni, hogy bakker ne már, egész eddig jó volt, aztán beugrott, hogy én most következetességet és kiszámíthatóságot kérnék számon egy négyéves kissrácon. Mintha egy felnőtt lenne...

Aztán az a képzet, hogy a gyerekeket távol kell tartani mindentől, ami kicsit is értékes, mert a. szándékosan nekimennek és összetörik, b. annyira ügyetlenek, hogy leverik/eltörik/lelökik. És ebből az következik, hogy valahányszor hangosak kezdtek lenni meg belepörögni a játékba, már szóltam is volna rájuk, hogy játsszanak, csak csendben és messze mindentől. Valahányszor erővel kezdtek volna hatni a környezetükre és mindezt ösztönös, kiszámíthatatlan módon létezni. Ez az, ami belém égett: nem szabad hatni a környezetre! Nem szabad hangosnak lenni! És ezért nincs például gitárerősítőm, csak hogy valami kézenfekvőt mondjak.

No meg az, hogy a gyerekek nem értik a mentális építményeket, amiket felhúztam a fejemben. Egész eddig valahogy úgy képzeltem el a gyerekekkel való kommunikációt, hogy le kell butítani a mondandómat annyira, hogy egy négyéves kissrác is megértse - most viszont rádöbbentem, hogy amint kibújok a csicsás mentális gépezetek mögül és megpróbálnám elmagyarázni, hogy most miért is nem megyünk ki labdákat dobálni az udvarra, egyből lebukik, hogy miért is szeretném, ha békén hagynának. Egyszerűen kifogyott az erő a mondataim mögül, amikor hazudni próbáltam egy négyéves kissrácnak, ahogy tágra nyílt szemekkel állt előttem. Aztán hagytam a francba a munkát és kimentem vele.

Köszönöm, srácok. Tanultam tőletek.