Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni

Átlagos nap volt, mindenképpen. Tulajdonképp ez az a nap, ami a létező legátlagosabb mind közül: kelés reggel, melóban az első még alvós tejeskávé a szendvics mellé, közben olvasgattam a híreket az egyik képzelt világból meg hogy mi történt a nagy és gonosz péncsinálási tanácsadóbizniszben, a másikban. Meló után elmentem jógára és ahogy tekertem hazafelé, végiggondoltam, hogy mit is fogok most csinálni: betolok egy adag tegnapi spagettit... de ez be fog zombítani, úgyhogy a tányér mellől áttámolygok egy nyálcsorgós fürdésre a kádba, és ennyi, vége a napnak.

Ez volt az a pont, ahol megálltam: basszameg nem hiszem el, hogy ennyi van a mai napban! Nem hiszem el, hogy minden, amit tartogat még ez a kedd, az egy tál spagetti és némi melegvíz... így aztán fogtam és telefonálgatni kezdtem fél tíz körül mindenféle olyan emberkének a telefonkönyvemből, akiről feltételeztem, hogy kapható egy éjjeli bármire... és aztán egy félóra múlva hogy-hogy nem, ott bandukoltunk fent a Normafánál az éjszakai párában egy Niki nevű lánnyal és beszélgettünk mindenféléről.

És ez a nap pontosan olyan, mint az összes eddigi... egészen eddig viszont nem léptem át azt a bizonyos küszöböt és a nap jóga utáni részéből többnyire tényleg egy tál spagetti és némi melegvíz, esetleg egy pár oldalnyi papír volt, ami benne volt a napomban. Pont úgy éltem, mint bárki - ha lenne tévém, bizisten bekapcsoltam volna még azt is.

Tévé... van egy kép, ami bevillant: álltam elsős egyetemistaként egy pesterzsébeti panelben és néztem sasoknál magasabbról, ahogy a környező panelek nappalijaiban mit csinálnak az emberek. Sok vari nem volt: nézték a tévét.

Ugyanazt nézték a tévén, minden nappaliban.

Ahogy villódzott a kép, minden nappali egyszerre világosodott-sötétült, mint valami freestyle művész irdatlan méretű installációjában és beugrott, hogy uramisten, ezek az emberek ugyanazt nézik, kicsiny vasbeton kockákba zsúfolva. Mint a hangyák, reggel felkelnek, felszállnak a huszonhármas buszra és dolgozni mennek, aztán az egész végén boltba vagy a gyerekért az oviba, hazamennek, főznek, lefektetik a gyereket és megint csak ide jutunk az origóba, minden dolgok végéhez, az egyszerre villódzó nappalikhoz. Döbbenetes volt... és azon kaptam magam, ahogy tekertem az Andrássy-n, hogy ugyanide tartok, egy ilyen villódzó nappali felé.

Facebookon osztotta boldog-boldogtalan azt a cikket egy hospice-nővér statisztikáiról, amiben leírta, mik azok a dolgok, amiket a haldoklók a leggyakrabban megbánnak. (Ez valahogy szöget ütött a fejembe: miért van az, hogy a haldoklók annyi mindent megbánnak?) Klasszikusok... bárcsak dolgoztam volna kevesebbet, hogy több időt töltsek a családommal. Bárcsak... figyeltem volna jobban a barátaimra. És ami összerántotta a gyomromat: "bárcsak a saját életemet éltem volna, nem pedig azt, amit mások mondtak nekem..."

Mondatok, üres mondatok - lennének, ha éppenséggel nem haldoklók mondták volna őket. Nem vagyok különb náluk... úgy pár órával azelőtt, hogy vége, nincs tovább, azért elég nehéz tovább hazudni magamnak. Úgy, hogy életem utolsó napfelkeltéjét láttam reggel? Komolyan van jelentősége annak, hogy az a temérdek riport és papír, amit írtam a melóban, időre elkészült-e vagy sem? Vagy hogy én mondjuk festeni akartam, vagy zongorázni, de folyamatosan toltam-toltam a dolgot valmai kezdőlökésre várva? Hát, rövidesen nem lesz olyan nagy jelentősége ennek sem...

Igen, igen, Carpe Diem, ami a Holt Költők-filmben hátborzongatóan átjön... és aztán boncolgatni kezdtem, hogy hallottam már ezeket a mondatokat nem egyszer, mégis képes lettem volna beájulni egy Top Gear-epizód elé, miközben egy tál spagettit tömök a fejembe. Valami miatt elfeledtem, mit fogadtam meg 19 évesen, ott az erkélyen: én nem ilyen leszek!

A választ már többször megkaptam... először egy fickó mondta meg nekem, aki 2006-ban vett fel, amikor stoppoltam a Balatonra. Sokszor hallottam, de csak mostanság kezdem megérteni: egészen addig, amíg el nem mentem Caminóra, az életem egy gyönyörűen simára csiszolt, tökéletesen megkomponált csúszda volt. Édes, imádnivaló gyerekként kijártam az általánost, elmentem gimibe, érettségi után egyetemen találtam magam és mire észbe kaphattam volna, már el is végeztem és ott találtam magam egy íróasztal mögött, napi nyolc órában bámulva egy laptopot. Diploma, lakás, kocsi, álmaim melója... de senki sem kérdezte meg, hogy én mit szeretnék kezdeni magammal. Olyannyira, hogy én sem... és huszonnyolc évesen, a Caminón a Galíciában ömlő esőben jöttem rá, hogy életem első valódi, saját döntése az volt, hogy én elmegyek oda.

A saját életemet élni... mintha a világ egy lávamezőn átmenő vékony palló lenne, amiről lelépni maga a biztos halál. Ezt tanultam meg: tanulj, fiam, mert nem lesz belőled semmi, hallom a szüleim hangját. Hát tanultam úgy, hogy szava nem lehet senkinek rá, de aztán amikor azért csak be-bevillant, hogy oké, itt van a kitűnő érettségim, most mi van, semmi se lett jobb, elnyomtam a hangot. Jó az, tanuljál csak, mondtam magamnak...

Ott a Kodály köröndnél, a leégett tetejű ház melletti kordonokat kerülgetve döbbentem rá arra, hogy valójában kérdés nélkül elfogadtam mindent, amit a szüleim mondtak vagy mutattak nekem. És mint egy hatalmas, mennyboltszéles mozivásznon, felvillant a láncolat, aminek a végén egy tál spagetti van a saját, biztonságos lakásomban, előttem egy laptop, körülöttem meg egy egyenvillódzó nappali. Igen, voltak dolgok, amiket nem hittem el, de az alapokat, a világ megkérdőjelezetlen és megkérdőjelezhetetlen alapigazságait mind-mind tőlük másoltam.

És ha akarok még valaha saját életet, ha nem akarok úgy meghalni, hogy bediktálom az öt leggyakrabban megbánt dolgot, ha még egyáltalán leszek annyira szerencsés, hogy van ott valaki, aki még figyel is rám - itt az ideje egy kiadós nagytakarításnak a fejemben.