Térképek és zsákok

A térképek varázslatos dolgok.

Gyerekkoromban volt egy érzés, ami elkapott a torkomnál fogva, ahogy néztem az Európa autóstérképet, hogy igen, mi itt vagyunk a Balaton partján, ott a tó, igen, ott a sétány, annak a partján ballagtunk esténként a szüleimmel, ha továbbmegyek észak felé, ott van a Badacsony, látom, ha nyugat felé, akkor jön Keszthely... ez megvolt. Ránéztem a térképre és láttam, hogy mennyi minden van még azon túl, amit láttam... meg ahol valaha jártam. Milyen kicsi légypiszok a Balaton, mennyi ilyen kicsi légypiszok van a térképen - elgondoltam, hogy ha felnövök, arra fogom használni azt a csomó mindent, amim akkor lesz, egy autóm, vagy biciklim, vagy akármim és azzal fogom tölteni a felnőttkoromat, hogy egyedül, többesben, ahogy épp jön, bejárom a világot és pontosan úgy fogom ismerni Franciaország közepét, mint az udvart, ahol napközben játszani szoktunk.

Felnőttem... a térképből a végtelen szabadság ígérete helyett egyszerű eszköz lett, amivel eltaláltunk hét elején Pozsonyba a kedvesügyfélhez, meg vissza, amikor mindent romba dönthettünk volna a hálózaton. Eltűnt a varázslat belőle... illetve nem is.

Amikor stoppolni indultunk, ki nagy hátizsákkal a Sasadi úti buszmegállóhoz, volt egy mélységesen egyszerű, ám mégis fenséges szertartásunk: celluxszal beragasztottuk a térkép hajtásait, hogy a folyamatos gyűréstől ne szakadjon Bécs előtt millió cafatra. Vagy a Caminón, amikor nézegettem, hogy mennyi van vissza az aznapi távból.

Megláttam, hogy mit társítok a térképekhez, mit láttam a világgá menésben és ehhez nem kellett mást tenni, csak megülni egyhelyben és figyelni befelé... pofonegyszerű dolgot találtam meg az autópályákon: a csendet. A valóságot, ha úgy tetszik - jönnek emberek, akikkel soha többé nem találkozunk, nem is tartalékolunk, nem spórolunk, egyszerűen csak beszélgetünk úgy, ahogy két idegen beszélgethet, mindenféle kockázat és (látszólag) tét nélkül. Ezekben az utazásokban a Sasadi úton leraktam egy hatalmas hátizsákot, szabad voltam, ezt mondtam utólag, ez jön át azokból a sajtpapírokból, amiket az úton írtam tele.

Szabad voltam - dehogy mitől, azt nem kérdeztem meg akkoriban. Jöttek akkor is válaszok, ahogy álltunk mondjuk Klagenfurt előtt a februári hóesésben vagy éppen Párizs és Karlsruhe között ébredtünk egy búzamezőn arra, hogy nyuszik rohangálnak körülöttünk a nyári hajnalban: azt mondtam, hogy egy kicsit kikapcsolhatok a melóból, hogy nem érdekel, hogy a barátnőm éppen szakított velem vagy hogy egyébként mi van odahaza. Elszöktem előle, teleporton át egy másik világba.

A valóságba.

Ugyanis most értettem meg, hogy amit akkor letettem ebben a hatalmas hátizsákban, amitől szabadultam, a járom, amit odahagytam - minden, amit gondoltam magamról és a világról. Kifelé ezt úgy láttam ott és akkor, hogy nem gondolok semmit azokról, akikhez odamegyek: utaztunk magában beszélő kamionossal, semmilyen nyelven nem kommunikáló milliomos románnal, magyar szakos olasszal, bútorszállítón, luxuskocsin, turistabuszon, kabrióban: mindegy volt, hogy ki jött szembe, nem gondoltunk róla semmit. Nem gondoltam róla semmit - a gondolataim meg egy képzelt világot festenek elém, így ezt hátrahagyva nem maradt más: a valóságot láttam. Egy embert, aki épp tankolja a kocsiját Monte-Carlo mellett.

És ebből az jön, hogy ott és akkor valójában magamról nem gondoltam semmit. A hatalmas hátizsák, ami nyom, minden, amit magamról gondolok, elhiszem, hogy én valamilyen vagyok: ezt cipelem nap, mint nap. Jön velem a melóba, ott hordozom a hátamon a bringán, ott van velem jógán és edzésen. Ti meg, akik ismertek (illetve ismeritek és tiszteletben tartjátok, hogy mit gondolok magamról, cserébe én is, hogy ti mit gondoltok magatokról), ennek a zsáknak köszöntök reggelente.

Amikor Londonba költöztem, volt valami mélységes tisztaság is a temérdek fájdalom alatt: az, hogy a fizikai környezetben sem tükrözte azt, hogy mit gondolok magamról. Laktam egy szobában a padlón, aztán hamarosan egy másikban egy hónapig, egy harmadikban fél évig, aztán meg elmentem világgá keresztülballagni Spanyolországon egy hátizsákkal, ahol senki sem ismert és senki se gondolt rólam semmit. Hohó - azazhogy akkoriban akkora gellert kapott mindent, amit magamról hittem, hogy egyszerűen elengedtem a képeket. Elengedtem a képzelt világomból mocsok sok mindent.

Így aztán amikor leballagtam Fisterrából, ebből a zsákból pakoltam ki sok-sok nehéz dolgot... amit aztán nem egész kettő hét alatt visszatettem szépen sorban, kapkodva, és amire visszamentem Londonba, lett egy pár hónap, amikor effektíve alkoholista lettem, belefúródtam arccal a betonba azután a nap után, amikor Fisterrában nem csináltam mást, csak néztem az óceánt és nem akartam sehol se lenni.

A zsák tele van... mindent ide-oda rakosgatok, munkahelyet váltok, kocsit veszek, zongorázom, de összességében ugyanarra a konklúzióra jutok, ha górcső alá veszem az életemet: hogy szenvedek tőle.