Álmodom az életem, élem az álmom

Emlékszem, hogy amikor még Londonban laktam és éppen az álláspiaccal küzdöttem, valahogy könnyűnek éreztem magam... és mostanság jöttem rá, hogy volt ott valami, ami igencsak hozzájárult ahhoz, hogy könnyű volt a lét: nem voltak ott a szüleim. Semmilyen értelemben. Amikor összecuccoltam és készülődtem, apám odajött hozzám és beszélgettünk - talán akkor először őszintén, évek óta. Azt mondta: fiam, nem tudok neked segíteni, a te életed, a te döntésed, hogy hol fogsz dolgozni meg hol fogsz lakni Angliában.

Elengedte a kezem.

Dolgoztam aztán Pinnerben egy csűrben, dolgoztam egy Londonban egy City-beli üvegpalotában egy giganagy svájci befektetési banknak meg Zürichben, aztán pedig visszaköltöztem Pestre... és az villant be, ahogy problémáztam legutóbb a munkahely/élet egyensúlyon (ez egyébként milyen faszság már: a munkahelyem talán nem az életem része?!), azon kaptam magam, hogy apámhoz beszélek - magamban. Érvelek, csöndben, a fejemben mondom-mondom a monológot, ebből csak néha jut ki valami, egyébként meg a szám csöndben van, csak itt a fejemben van iszonyat hangzavar.

És ez nyugtalanító - apám már rég nem kér számon rajtam semmit, én mégis magyarázkodom neki. Ha nem annak az embernek, aki a telefonkönyvemben az 'Apa' bejegyzésnél fel szokta venni a telefont, akkor másvalakinek: a főnökömnek, az edzőnek, a rendőrnek, akárkinek. Ahová csak megyek, hurcolom magammal ezt a képet, akinek magyarázkodni kell meg számon kér rajtam... és amit gyűlölök, az az, hogy magyarázkodni kell... de hát ha csak én képzelem oda azt, akinek magyarázkodom, akkor olyan, mintha egy álomvilágban élnék... én magam teremtem meg magam köré a Mátrixot.

Álmodom az életem, élem az álmom.

És ebből további, még nyugtalanítóbb dolgok jönnek... hogy lehet, hogy apám valójában soha nem kért tőlem számon semmit 18 éves korom óta... csak én gondoltam, jó előre, elképzeltem, hogy mit fog mondani, így aztán a fejemben lezongoráztam, hogy miért is nem jó ötlet neki elmondani, ha tervezek valamit vagy vágyom valamire. Nem tudhatom, hogy mit mondott volna ez a kicsi, őszülő hajú, sötét szemű emberke, ha tényleg odamentem volna hozzá, hogy beszéljünk valamiről. Mert nem mentem egy idő után... taktikai megelőző jelleggel.

Repedezik a jég... honnét tudom, hogy ami megtörtént és emlékszem rá, az valóban megtörtént és nem csak én képzeltem? Az 1984-et olvasva, 18 évesen nagyon megtapadt ez a gondolat és ott borzongtam érettségi utáni nyáron, miközben életem nem túl sokadik sörét kortyolgattam a Balatonparton és nézem, ahogy a hullámok verik a stéget. Helyekre emlékszem, be tudom repülni a gimit vagy éppen a Balatonpartot, naplementében, de hogy ezeken a kulisszákon mi történt... abban nem vagyok már biztos. Nem lehetek biztos benne.

Repedezik a jég alattam.