Álmodom az életem, élem az álmom

Emlékszem, hogy amikor még Londonban laktam és éppen az álláspiaccal küzdöttem, valahogy könnyűnek éreztem magam... és mostanság jöttem rá, hogy volt ott valami, ami igencsak hozzájárult ahhoz, hogy könnyű volt a lét: nem voltak ott a szüleim. Semmilyen értelemben. Amikor összecuccoltam és készülődtem, apám odajött hozzám és beszélgettünk - talán akkor először őszintén, évek óta. Azt mondta: fiam, nem tudok neked segíteni, a te életed, a te döntésed, hogy hol fogsz dolgozni meg hol fogsz lakni Angliában.

Elengedte a kezem.

Dolgoztam aztán Pinnerben egy csűrben, dolgoztam egy Londonban egy City-beli üvegpalotában egy giganagy svájci befektetési banknak meg Zürichben, aztán pedig visszaköltöztem Pestre... és az villant be, ahogy problémáztam legutóbb a munkahely/élet egyensúlyon (ez egyébként milyen faszság már: a munkahelyem talán nem az életem része?!), azon kaptam magam, hogy apámhoz beszélek - magamban. Érvelek, csöndben, a fejemben mondom-mondom a monológot, ebből csak néha jut ki valami, egyébként meg a szám csöndben van, csak itt a fejemben van iszonyat hangzavar.

És ez nyugtalanító - apám már rég nem kér számon rajtam semmit, én mégis magyarázkodom neki. Ha nem annak az embernek, aki a telefonkönyvemben az 'Apa' bejegyzésnél fel szokta venni a telefont, akkor másvalakinek: a főnökömnek, az edzőnek, a rendőrnek, akárkinek. Ahová csak megyek, hurcolom magammal ezt a képet, akinek magyarázkodni kell meg számon kér rajtam... és amit gyűlölök, az az, hogy magyarázkodni kell... de hát ha csak én képzelem oda azt, akinek magyarázkodom, akkor olyan, mintha egy álomvilágban élnék... én magam teremtem meg magam köré a Mátrixot.

Álmodom az életem, élem az álmom.

És ebből további, még nyugtalanítóbb dolgok jönnek... hogy lehet, hogy apám valójában soha nem kért tőlem számon semmit 18 éves korom óta... csak én gondoltam, jó előre, elképzeltem, hogy mit fog mondani, így aztán a fejemben lezongoráztam, hogy miért is nem jó ötlet neki elmondani, ha tervezek valamit vagy vágyom valamire. Nem tudhatom, hogy mit mondott volna ez a kicsi, őszülő hajú, sötét szemű emberke, ha tényleg odamentem volna hozzá, hogy beszéljünk valamiről. Mert nem mentem egy idő után... taktikai megelőző jelleggel.

Repedezik a jég... honnét tudom, hogy ami megtörtént és emlékszem rá, az valóban megtörtént és nem csak én képzeltem? Az 1984-et olvasva, 18 évesen nagyon megtapadt ez a gondolat és ott borzongtam érettségi utáni nyáron, miközben életem nem túl sokadik sörét kortyolgattam a Balatonparton és nézem, ahogy a hullámok verik a stéget. Helyekre emlékszem, be tudom repülni a gimit vagy éppen a Balatonpartot, naplementében, de hogy ezeken a kulisszákon mi történt... abban nem vagyok már biztos. Nem lehetek biztos benne.

Repedezik a jég alattam.

Térképek és zsákok

A térképek varázslatos dolgok.

Gyerekkoromban volt egy érzés, ami elkapott a torkomnál fogva, ahogy néztem az Európa autóstérképet, hogy igen, mi itt vagyunk a Balaton partján, ott a tó, igen, ott a sétány, annak a partján ballagtunk esténként a szüleimmel, ha továbbmegyek észak felé, ott van a Badacsony, látom, ha nyugat felé, akkor jön Keszthely... ez megvolt. Ránéztem a térképre és láttam, hogy mennyi minden van még azon túl, amit láttam... meg ahol valaha jártam. Milyen kicsi légypiszok a Balaton, mennyi ilyen kicsi légypiszok van a térképen - elgondoltam, hogy ha felnövök, arra fogom használni azt a csomó mindent, amim akkor lesz, egy autóm, vagy biciklim, vagy akármim és azzal fogom tölteni a felnőttkoromat, hogy egyedül, többesben, ahogy épp jön, bejárom a világot és pontosan úgy fogom ismerni Franciaország közepét, mint az udvart, ahol napközben játszani szoktunk.

Felnőttem... a térképből a végtelen szabadság ígérete helyett egyszerű eszköz lett, amivel eltaláltunk hét elején Pozsonyba a kedvesügyfélhez, meg vissza, amikor mindent romba dönthettünk volna a hálózaton. Eltűnt a varázslat belőle... illetve nem is.

Amikor stoppolni indultunk, ki nagy hátizsákkal a Sasadi úti buszmegállóhoz, volt egy mélységesen egyszerű, ám mégis fenséges szertartásunk: celluxszal beragasztottuk a térkép hajtásait, hogy a folyamatos gyűréstől ne szakadjon Bécs előtt millió cafatra. Vagy a Caminón, amikor nézegettem, hogy mennyi van vissza az aznapi távból.

Megláttam, hogy mit társítok a térképekhez, mit láttam a világgá menésben és ehhez nem kellett mást tenni, csak megülni egyhelyben és figyelni befelé... pofonegyszerű dolgot találtam meg az autópályákon: a csendet. A valóságot, ha úgy tetszik - jönnek emberek, akikkel soha többé nem találkozunk, nem is tartalékolunk, nem spórolunk, egyszerűen csak beszélgetünk úgy, ahogy két idegen beszélgethet, mindenféle kockázat és (látszólag) tét nélkül. Ezekben az utazásokban a Sasadi úton leraktam egy hatalmas hátizsákot, szabad voltam, ezt mondtam utólag, ez jön át azokból a sajtpapírokból, amiket az úton írtam tele.

Szabad voltam - dehogy mitől, azt nem kérdeztem meg akkoriban. Jöttek akkor is válaszok, ahogy álltunk mondjuk Klagenfurt előtt a februári hóesésben vagy éppen Párizs és Karlsruhe között ébredtünk egy búzamezőn arra, hogy nyuszik rohangálnak körülöttünk a nyári hajnalban: azt mondtam, hogy egy kicsit kikapcsolhatok a melóból, hogy nem érdekel, hogy a barátnőm éppen szakított velem vagy hogy egyébként mi van odahaza. Elszöktem előle, teleporton át egy másik világba.

A valóságba.

Ugyanis most értettem meg, hogy amit akkor letettem ebben a hatalmas hátizsákban, amitől szabadultam, a járom, amit odahagytam - minden, amit gondoltam magamról és a világról. Kifelé ezt úgy láttam ott és akkor, hogy nem gondolok semmit azokról, akikhez odamegyek: utaztunk magában beszélő kamionossal, semmilyen nyelven nem kommunikáló milliomos románnal, magyar szakos olasszal, bútorszállítón, luxuskocsin, turistabuszon, kabrióban: mindegy volt, hogy ki jött szembe, nem gondoltunk róla semmit. Nem gondoltam róla semmit - a gondolataim meg egy képzelt világot festenek elém, így ezt hátrahagyva nem maradt más: a valóságot láttam. Egy embert, aki épp tankolja a kocsiját Monte-Carlo mellett.

És ebből az jön, hogy ott és akkor valójában magamról nem gondoltam semmit. A hatalmas hátizsák, ami nyom, minden, amit magamról gondolok, elhiszem, hogy én valamilyen vagyok: ezt cipelem nap, mint nap. Jön velem a melóba, ott hordozom a hátamon a bringán, ott van velem jógán és edzésen. Ti meg, akik ismertek (illetve ismeritek és tiszteletben tartjátok, hogy mit gondolok magamról, cserébe én is, hogy ti mit gondoltok magatokról), ennek a zsáknak köszöntök reggelente.

Amikor Londonba költöztem, volt valami mélységes tisztaság is a temérdek fájdalom alatt: az, hogy a fizikai környezetben sem tükrözte azt, hogy mit gondolok magamról. Laktam egy szobában a padlón, aztán hamarosan egy másikban egy hónapig, egy harmadikban fél évig, aztán meg elmentem világgá keresztülballagni Spanyolországon egy hátizsákkal, ahol senki sem ismert és senki se gondolt rólam semmit. Hohó - azazhogy akkoriban akkora gellert kapott mindent, amit magamról hittem, hogy egyszerűen elengedtem a képeket. Elengedtem a képzelt világomból mocsok sok mindent.

Így aztán amikor leballagtam Fisterrából, ebből a zsákból pakoltam ki sok-sok nehéz dolgot... amit aztán nem egész kettő hét alatt visszatettem szépen sorban, kapkodva, és amire visszamentem Londonba, lett egy pár hónap, amikor effektíve alkoholista lettem, belefúródtam arccal a betonba azután a nap után, amikor Fisterrában nem csináltam mást, csak néztem az óceánt és nem akartam sehol se lenni.

A zsák tele van... mindent ide-oda rakosgatok, munkahelyet váltok, kocsit veszek, zongorázom, de összességében ugyanarra a konklúzióra jutok, ha górcső alá veszem az életemet: hogy szenvedek tőle.