A veszekedés tudománya

Beszéljünk egy kicsit a konfliktuskezelésről a gyakorlatban.

Apámtól-anyámtól tanultam meg ezt is, mint oly sok minden mást és ahogy visszaemlékszem, kétféle taktikát használtak a nézeteltérések kezelésére, azaz a veszekedésre.

Az első az, hogy semmiféle kompromisszum nem megengedett, ha engedek az álláspontomból, akkor veszítettem. Tehát kitartani, mindenáron. Sőt: nem is foglalkozom azzal, amit a másik mond, mert aki megteszi az első lépést az erődjéből kifelé, az még fog többet is tenni, tehát veszített. Az nyer, aki előtt meghunyászkodik a másik - hogy mihez kezd azzal, amit mondott, az mindegy, a lényeg itt nem a érvek és ellenérvek intellektuális ütköztetésén van, hanem a háborún és az azt követő romeltakarításon.

Kétféle taktikát használnak a felek, a nyílt hisztit és a duzzogást. A hiszti egyfajta érzelmi blitzkriegként gyors, hirtelen lerohanással igyekszik győzelemre, bármi áron. Az ellenállást, az érvelési és kommunikációs próbálkozásokat hangerővel és intenzitással kompenzálja. A duzzogás ezzel szemben a kitartó aknamunkáról szól, partizánmódon nyugodt minden a felszínen, de azért a morajlás ott van a háttérben, hogy a másik azért tudja, hogy miről van szó, hogy itten valami nem fasza.

A kettőben az a nagyon vicces, hogy akkor tudnak jól működni, igazán hatékonyan, ha az egyik fél az egyiket, a másik a másikat tolja. Két, egymással szemben hisztiző ember nem igazán tudja meggyőzni egymást, éppen ezért ilyet ritkán látunk, mert az intelligens ember vált. Valamelyik a kettőből átvált a duzzogásra. Amikor két duzzogó ember keveredik össze (itt most a szüleim ugranak be), akkor az ilyen érzelmi gyáva nyúl-játék, arról szól, hogy ki bírja tovább a feszültséget és törik meg végül.

A legszebb az egészben az, hogy a veszekedésnek valójában semmi köze ahhoz, amiről a felszínen szól: az a lényege, hogy a feszültséget elégessük egy érzelmi atomháború keretében, hogy aztán legyen mivel bíbelődni, amikor újjáépítjük azt, amit a csatározás közepette leromboltunk.

Szabadság, munka

Elkezdtem összeszedni azt, hogy milyen mintákat kapcsolok a munkahelyhez, és ahogy írogattam a listámat, beleakadtam egy érdekes dologba: ez pedig a szabadság. Alapból huszonegy nap, huszenegy hétköznap, ami annyiban más, mint bármelyik másik, hogy nem kell bemenni a munkahelyemre. Huszonegy nap.

Ízlelgessük. Huszonegy.

De vajon miért alakult ez így? Jó, igen, történelmileg, persze (erről is szeretném, ha az Akadémián lenne lehetőség beszélni, hogy mégis hogyan lett ez az egész dolog a főnökkel-beosztottal, a munkahellyel, hiszen a természetben nincs ilyen, az ember találta fel ezt az egész dolgot, hogy is lett ez így filozófiailag), de aztán eljutottam egy elég nyugtalanító felismerésig: azért, mert ennél több szabadidővel nem tudnának mit kezdeni az emberek. Az első munkahelyemen én is tapasztaltam ezt: 30 nap szabit adtak, kompenzálandó azt, hogy sokszor hétvégén voltak a céges csapatépítők meg elvonulások. Persze, így korrekt - összességében megvolt a 21 nap, ha levontunk mindent. Szóval én karácsony körülre rendszeresen 8-10 nap elbaszandó szabival álltam és vakartam a fejem, hogy na, most mire is kéne használni ezt az időt. Jobb híján lakásfelújítottunk belőle... meg nagyokat aludtam és kábé ennyi. Na igen, de akkor mégis lehet valami abban, hogy ez a 21 nap az, ami egy évben kezelhető, ennél többtől egyszerűen pánikba esek.

Elgondolkodtatott az is, hogy most miért is van az, hogy hét napból ötön dolgozunk, a maradék kettőt meg úgy-ahogy fel tudom használni nem munkahelyi dolgokra. Két nap, ennyi idő van meglátogatni a szüleimet, a lány szüleit, csinálni valamit, kicsit takarítani otthon, kiteregetni ebben a szép napos időben, meg még tenni-venni a ház körül, aztán vasárnap este meg sírni, hogy picsába, elmúlt megint a jóidős hétvége. Két nap, amíg apa-anya otthon van, gyerekként ez volt a legfőbb, meg az, hogy nincs ovi, nincs iskola. Együtt a család, de vasárnap estére már ebből is elég lett...

És itt döbbentem rá arra, hogy miért nincs több szabadság egy évben, vagy miért nincs négy munkanapos hét: egyszerűen nem tudnám mire elbaszni... (Mondjuk ez is érdekes egy kérdés, hogy azért nem tudnám eltölteni, mert ebbe a hétnapos-huszonegy szabinapos rendszerbe nőttem bele, vagy fordítva, szóval a tyúk volt-e előbb vagy a tojás.) Ez az, amitől félek: elpakoltam a cuccaimat, tiszta a pecó, lemostam a kocsit, megöntöztem a füvet, lenyírtam, megkajáltam, borotválkoztam, megcselekedtem, amit megkövetelt a haza - és tessék, ott vagyok egy csomó idővel még, amivel azt kezdhetek, amit csak akarok. Ott a nagyvilág és a végtelen lehetőségek tárháza (vagy a lehetőségek végtelen tárháza) és ez megijeszt... bele kellene gondolni abba, hogy akkor mivégre is vagyunk itt ezen a világon, hogyan is van ez az élet. Ha ketten vagyunk, és kettőnknek van sok-sok ideje, akkor veszekedni kezdünk... valahová el kell tolni azt a temérdek felszabaduló energiát, amit nem köt le a munkahely. Családi nyaralás, a második naptól a vége előttig, valaki?

Mintha valójában azért alakult volna ez a nagy cirkusz körülém, amit fogyasztói társadalomnak hívunk, hogy elterelje a figyelmet arról, ami igazán fontos. Hogy miért is vagyunk a világon... ó, ugyan már, hagyjadazt, Ernőke, inkább nézzél ide, mondja a hiperaktív figyelemhiányos kisgyerekek előtt csilingelve bábozó zenebohóc a nagycsoportban.

Vajon milyen lehet egy világ, ahol szabad vagyok? No nem úgy, hogy végtelen szabadságot kapok bárkitől, hanem hogy így tényleg szabad vagyok, látom a lehetőségeket magam körül? (Vagy még inkább: lehetőségeket látok magam körül?) Az életem jelenleg olyan, mint a balatonfenyvesi szombat este november végén: abból lehet választani, hogy bemegyek a Játékbárba vagy nem megyek be a Játékbárba... most a lehetőségekről alkotott képem a Játékbárt jelenti, holott valójában annyi, de annyi más dolog is van, de azokat nem látom. Vagy alkalmazott vagyok, vagy vállalkozó, ha már a munkahelynél járunk, gyakorlatilag kitaposott ösvények vannak kitaposott mintákkal, a hatalmas nagy szabadság, amiben élek, az annyi, hogy mérlegelhetek, melyik éri meg jobban...

Sok takarítanivaló van még idebent.

NINCS semmi furcsa és megmagyarázhatatlan

Hirtelen ötlettől vezérelve ma beültünk a Művész moziba a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan... című filmre. Hirtelen ötlet volt: a lánnyal délben még boldogan szürcsölgettük a habos tejeskávét ezen a napos szombat reggelen, a kávézóban felejtett Pesti Estet böngészgetve a lány rábökött, hogy na, ezt a filmet jó volna megnézni. Bár az Est tavaly novemberi volt, egy óra múlva már ott ücsörögtünk abban a moziban, ahol egy metrópótlónyira játszották. Micsoda egybeesés. Köszi, Google, hogy meglett.

Aztán egy félóra múlva hányingerrel küszködtem a moziban, annyira beletalált a gyomromba ez a film... mert magamat láttam a mozivásznon, a barátaimat, a szüleimet, a csajaimat, az életemet. Utána kitántorogtunk a kora tavaszi napsütésbe, rá a nyiladozó betonra és mire elértünk a törökhöz a nyugatinál egy chickensish-re, már azt is el tudtam mondani, hogy hogy is van az, hogy akkora a gyomrom, mint egy összeaszott parizeres zsömle. Szóval, a film kendőzetlenül mutatja bele az arcomba azt, ami van. A világban, bennem, körülöttem.

Viszont a címével vitatkoznék: nincs ebben semmi fura vagy megmagyarázhatatlan. Egyszerűen annyi történik, hogy a szereplőnk, Áron életében jelen van egy csomó hatás, amiről ő maga sem tud, egyszerűen csak ide-oda lökdösik és ez neki úgy csapódik le, hogy megtörténnek vele a dolgok és semmi se jön össze. Van neki egy édesanyja, aki eltartja a családot és megcsinál helyette mindent, egy apja, akinek a szája nagy, de bizalom nem sok van benne se a felesége, se a fia, se a leendő veje felé... Hozott egy csomó mintát otthonról... hogy majd a nő megmenti ugyanúgy, ahogy anya kézben tartja a háztartást és megoldja a felmerülő dolgokat. (Most így a filmről beszélek amúgy?) Volt ez az Eszter nevű lány, aki elhagyta, és kétségbeesetten keresi azt a nőt, aki eljátssza ezt a szerepet: amikor a BKV-ellenőr lányra ráakad nagy nehezen és egy háromperces monológban eljut a sziától odáig, hogy boldogan élnek, amíg meg nem halnak, a lány nem csoda, hogy ránéz: "te figyi már, ez nagyon szép, de nekem ehhez mi közöm?!" Aztán ott van a portugál lány, aki szótárat ad neki meg szerez valami értelmes munkát... hozza ezeket a mintákat, hogy a nő majd megoldja, a nő majd tesz. 

Ez ilyen hülye magyar törés, magyar minta, hogy a férfiak mind töketlen balfaszok, akik szombatonként leisszák magukat a kocsmában, amíg anyu otthon vigyáz a gyerekre (tényleg, Áron egyik haverja pont hozza is ezt a szabásmintát...) és megoldja a világ folyását. Nem csoda... a nagyszüleink generációja egy nem kicsi háborút nyomott végig, a férfiak szépen elhulltak a hosszú harc alatt, a nagyinak kellett istápolnia a családot meg a gyerekeket, a férfiak apa nélkül nőttek fel és a saját apátlanságukat örökítették át a következő nemzedékre, a mi szüleinkre. Ők meg ránk...

Na, de vissza a filmhez és hozzám Áronhoz. Gyomorszorító, hogy a szemem előtt láttam egy csomó lehetőséget - pocsékba menni. Mint a Harcosok klubjában Tyler... attól szenvedek, hogy nem teszek, nem állítok semmit... azokkal a mondatokkal pocsékolom el az időmet, az életemet, hogy "majd hétfőn elkezdem megírni a könyvemet". Persze, könnyű elevickélni más emberek munkájának farvizén... és mekkora, mekkora lehetőség, megtörténik vele az, hogy vesz egy repülőjegyet - öntudatlan részegen. Szó se róla, kapálózik eleget, de végül elmegy, és meg is találja a női mintát Portugáliában is... aztán hazajön, mert rájön, hogy a szarjai ugyanúgy ott lesznek vele, mint Pesten... ez igaz, de mekkora lehetőséget pocsékol el - hiszen ha ott, a mozgójárdán is ugyanúgy ott van minden, amitől szenved, ugyanúgy megérthetné akár Lisszabonban is azt, amit kapott otthonról, lányostól, anyástól, filmdiplomástól, haverostól-mindenestől. 

De nem... a srácban van egy hatalmas adag hibáztatás, mintha nem ő tehetne arról, hogy az veszi körül, ami. Egy-egy villanás elárulja, hogy hibáztatja a csajokat, a szüleit, a tesóját, a haverjait, a spanyol nevű srácot általánosból... hibáztatja a Finlandiás csajokat, hogy megvette a repülőjegyét Londonba... (öhm, izé, a srác Lisszabonba ment, most már egészen biztos, hogy nem a filmről beszélek...) Ez a hibáztatás az, amivel beleragasztja magát ebbe az áldozati szerepbe, hiszen hogy tudna már bármi is változni, amit egy másik embertől teszek függővé...

Na és igen, itt el is értünk a dolog gyökeréhez, ahhoz, hogy nem teszek és nem állítok semmit. Szar az életem, szenvedek benne, viszont nem teszek semmit, várok arra, hogy valaki más megoldja helyettem... nincsenek tettek, emiatt a történetben nincs is fejlődés, a lassú pusztulás naplója a film. Ülök a langyos takonyban és várom, hogy valaki tegyen helyettem, de ez kamaszkor után nem igazán működik, mert apa meg anya szép lassan belefáradnak abba, hogy az én szennyesemet mosogassák helyettem. A nagy tétlenkedésben szépen eltelik az életem, megváltás bácsi meg nem gyün.

Naplementék és szarvasbőgés

Év végén felmondtam. Nem nagy cucc, csináltam már ilyet, nem is egyszer - most viszont volt benne valami különleges. Péntek délután négykor összepakoltam a cuccaimat, két kis takaros kartondobozba szórtam mindent, ami az asztalomon volt és továbbmentésre érdemesnek gondoltam, be a Minibe, aztán hazamentem.

És volt bennem valami fura üresség, ahogy kipakoltam mindent a dobozokból: délután négy volt, pont ment le a nap a Margitsziget mögött és gondoltam egyet, lementem megnézni a naplementét. Miért ne, megtehetem, pont üres az Outlookban a péntek délutánom. Meg aztán az is lehet, hogy már nincs is Outlook-fiókom.

Lementem a partra és ahogy ültem, néztem ezt az igazán csodaszép naplementét, a fodrozódó felhőkkel, a vörös csíkkal, a sárgával és a zölddel ott, ahol találkozik az égbolt kékjével, beugrott, hogy tizenhat évesen az ilyet kétszemélyes naplementének hívtuk Teddy barátommal, amikor lejártunk naplementét nézni a balatonpartra. Amikor a későbbi vonattal jöttünk haza gimiből, sokszor eleve a part felé mentünk a hosszabb úton és sokszor ott is felejtettük magunkat, órákig lógáztuk a lábunkat és néztük a vizet - és beszélgettünk mindenféléről, amiről csak két tizenhat éves csávó csak beszélgethet.

Érdekes időszak volt az ott, 1997 körül: annyit lógtam kint, annyit voltam a szabadban, hogy valahogy megéreztem a természet ritmusát. Ősszel kijártunk a berekbe szarvasbőgést hallgatni, télen be-belógtunk elhagyott nyaralók udvarára összeszedni a megaszúsodott szőlőszemeket a soha le nem szüretelt sövényekről és majdnem minden arra érdemes naplementét megnéztünk a víz felett. Éreztem az első tavaszi szellő illatát a levegőben, a bizsergést minden sejtemben, ahogy az olvadó hótakaró alatt a természet nekikészült a kisarjadásnak.

Ahogy ültem ott a víz felett a Dunaparton, leesett, hogy baszki, valahogy ez a tizenhat éves kiscsávó most is ott van bennem, aki szereti nézni a naplementéket, aki kijár a berekbe szarvasbőgést hallgatni, aki imádja, ahogy a nap süti az arcát, aki őszintén élvezi, hogy több száz kilométert teker egy nap csak úgy. És az is leesett, hogy több, mint egy éve nem ültem végig egy naplementét, mert mindig rohantam valahová, kurva fontos dolgom volt folyamatosan. Hogy mi? Már a tegnapira se emlékszem, a múlt hetire meg pláne, biztos a világ sorsa múlt rajta, csak épp kiesett a fejemből...

Összeállt, hogy mennyi-mennyi lépésnyire távolodtam ettől a tizenhat éves kamasztól, aki egyszerűen csak szeretett élni a sok-sok kamaszkori szarság alatt. És hirtelen dühös lettem: a kibaszott kurva életbe, nem lehet ennyi ez az élet! A világ, a gonosz világ, az volt az, ami elvitte az életemből a naplementéket meg a szarvasbőgést! Aztán jött egy szusszanás... mert nem a világ volt az, ami kidobálta az élet szeretését a világomból, hanem én magam. Közel voltam valamihez, de nem sokat értettem belőle akkoriban, most pedig telepakoltam a naptáramat (eleve, lett naptáram) iszonyat fontos dolgokkal, amiket meg kell csinálnom időre, pontosan, hogy apa szeressen a melóhelyen... félresöpörve mindent, ami ezzel nem fér össze. Karriert építettem, csodálatos, de milyen áron? Keresek egy valag pénzt, de van valami, amit nem lehet megvenni pénzzel, ez pedig az a pár perc csend, ami körülvett, ahogy néztem az elvonuló felhőket a Margitsziget felett.

Mélyebb volt ez, mint egy szabad délután... felmondtam, az volt az utolsó napom és megláttam, hogy milyen egy olyan világban élni, ahol nem görccsel feszülök rá a melóhelyemre, ahol nem apámnak akarok megfelelni minden egyes percben. Egy szippantás a szabadságból... és most? Oké, és most mi van?

Most van a munka ideje: én magam ballagtam ide tizenhat éves koromtól, a lábnyomaim ott vannak mögöttem. Ha megértem őket, megértem, hogy miért lépdeltem errefelé, és így - én magam találhatom meg az homályosult naplementéket és a szarvasbőgést az őszi berekben, én magam találhatom meg a szabadságot.

Mert a munka felszabadít.

Álmodom az életem, élem az álmom

Emlékszem, hogy amikor még Londonban laktam és éppen az álláspiaccal küzdöttem, valahogy könnyűnek éreztem magam... és mostanság jöttem rá, hogy volt ott valami, ami igencsak hozzájárult ahhoz, hogy könnyű volt a lét: nem voltak ott a szüleim. Semmilyen értelemben. Amikor összecuccoltam és készülődtem, apám odajött hozzám és beszélgettünk - talán akkor először őszintén, évek óta. Azt mondta: fiam, nem tudok neked segíteni, a te életed, a te döntésed, hogy hol fogsz dolgozni meg hol fogsz lakni Angliában.

Elengedte a kezem.

Dolgoztam aztán Pinnerben egy csűrben, dolgoztam egy Londonban egy City-beli üvegpalotában egy giganagy svájci befektetési banknak meg Zürichben, aztán pedig visszaköltöztem Pestre... és az villant be, ahogy problémáztam legutóbb a munkahely/élet egyensúlyon (ez egyébként milyen faszság már: a munkahelyem talán nem az életem része?!), azon kaptam magam, hogy apámhoz beszélek - magamban. Érvelek, csöndben, a fejemben mondom-mondom a monológot, ebből csak néha jut ki valami, egyébként meg a szám csöndben van, csak itt a fejemben van iszonyat hangzavar.

És ez nyugtalanító - apám már rég nem kér számon rajtam semmit, én mégis magyarázkodom neki. Ha nem annak az embernek, aki a telefonkönyvemben az 'Apa' bejegyzésnél fel szokta venni a telefont, akkor másvalakinek: a főnökömnek, az edzőnek, a rendőrnek, akárkinek. Ahová csak megyek, hurcolom magammal ezt a képet, akinek magyarázkodni kell meg számon kér rajtam... és amit gyűlölök, az az, hogy magyarázkodni kell... de hát ha csak én képzelem oda azt, akinek magyarázkodom, akkor olyan, mintha egy álomvilágban élnék... én magam teremtem meg magam köré a Mátrixot.

Álmodom az életem, élem az álmom.

És ebből további, még nyugtalanítóbb dolgok jönnek... hogy lehet, hogy apám valójában soha nem kért tőlem számon semmit 18 éves korom óta... csak én gondoltam, jó előre, elképzeltem, hogy mit fog mondani, így aztán a fejemben lezongoráztam, hogy miért is nem jó ötlet neki elmondani, ha tervezek valamit vagy vágyom valamire. Nem tudhatom, hogy mit mondott volna ez a kicsi, őszülő hajú, sötét szemű emberke, ha tényleg odamentem volna hozzá, hogy beszéljünk valamiről. Mert nem mentem egy idő után... taktikai megelőző jelleggel.

Repedezik a jég... honnét tudom, hogy ami megtörtént és emlékszem rá, az valóban megtörtént és nem csak én képzeltem? Az 1984-et olvasva, 18 évesen nagyon megtapadt ez a gondolat és ott borzongtam érettségi utáni nyáron, miközben életem nem túl sokadik sörét kortyolgattam a Balatonparton és nézem, ahogy a hullámok verik a stéget. Helyekre emlékszem, be tudom repülni a gimit vagy éppen a Balatonpartot, naplementében, de hogy ezeken a kulisszákon mi történt... abban nem vagyok már biztos. Nem lehetek biztos benne.

Repedezik a jég alattam.

Térképek és zsákok

A térképek varázslatos dolgok.

Gyerekkoromban volt egy érzés, ami elkapott a torkomnál fogva, ahogy néztem az Európa autóstérképet, hogy igen, mi itt vagyunk a Balaton partján, ott a tó, igen, ott a sétány, annak a partján ballagtunk esténként a szüleimmel, ha továbbmegyek észak felé, ott van a Badacsony, látom, ha nyugat felé, akkor jön Keszthely... ez megvolt. Ránéztem a térképre és láttam, hogy mennyi minden van még azon túl, amit láttam... meg ahol valaha jártam. Milyen kicsi légypiszok a Balaton, mennyi ilyen kicsi légypiszok van a térképen - elgondoltam, hogy ha felnövök, arra fogom használni azt a csomó mindent, amim akkor lesz, egy autóm, vagy biciklim, vagy akármim és azzal fogom tölteni a felnőttkoromat, hogy egyedül, többesben, ahogy épp jön, bejárom a világot és pontosan úgy fogom ismerni Franciaország közepét, mint az udvart, ahol napközben játszani szoktunk.

Felnőttem... a térképből a végtelen szabadság ígérete helyett egyszerű eszköz lett, amivel eltaláltunk hét elején Pozsonyba a kedvesügyfélhez, meg vissza, amikor mindent romba dönthettünk volna a hálózaton. Eltűnt a varázslat belőle... illetve nem is.

Amikor stoppolni indultunk, ki nagy hátizsákkal a Sasadi úti buszmegállóhoz, volt egy mélységesen egyszerű, ám mégis fenséges szertartásunk: celluxszal beragasztottuk a térkép hajtásait, hogy a folyamatos gyűréstől ne szakadjon Bécs előtt millió cafatra. Vagy a Caminón, amikor nézegettem, hogy mennyi van vissza az aznapi távból.

Megláttam, hogy mit társítok a térképekhez, mit láttam a világgá menésben és ehhez nem kellett mást tenni, csak megülni egyhelyben és figyelni befelé... pofonegyszerű dolgot találtam meg az autópályákon: a csendet. A valóságot, ha úgy tetszik - jönnek emberek, akikkel soha többé nem találkozunk, nem is tartalékolunk, nem spórolunk, egyszerűen csak beszélgetünk úgy, ahogy két idegen beszélgethet, mindenféle kockázat és (látszólag) tét nélkül. Ezekben az utazásokban a Sasadi úton leraktam egy hatalmas hátizsákot, szabad voltam, ezt mondtam utólag, ez jön át azokból a sajtpapírokból, amiket az úton írtam tele.

Szabad voltam - dehogy mitől, azt nem kérdeztem meg akkoriban. Jöttek akkor is válaszok, ahogy álltunk mondjuk Klagenfurt előtt a februári hóesésben vagy éppen Párizs és Karlsruhe között ébredtünk egy búzamezőn arra, hogy nyuszik rohangálnak körülöttünk a nyári hajnalban: azt mondtam, hogy egy kicsit kikapcsolhatok a melóból, hogy nem érdekel, hogy a barátnőm éppen szakított velem vagy hogy egyébként mi van odahaza. Elszöktem előle, teleporton át egy másik világba.

A valóságba.

Ugyanis most értettem meg, hogy amit akkor letettem ebben a hatalmas hátizsákban, amitől szabadultam, a járom, amit odahagytam - minden, amit gondoltam magamról és a világról. Kifelé ezt úgy láttam ott és akkor, hogy nem gondolok semmit azokról, akikhez odamegyek: utaztunk magában beszélő kamionossal, semmilyen nyelven nem kommunikáló milliomos románnal, magyar szakos olasszal, bútorszállítón, luxuskocsin, turistabuszon, kabrióban: mindegy volt, hogy ki jött szembe, nem gondoltunk róla semmit. Nem gondoltam róla semmit - a gondolataim meg egy képzelt világot festenek elém, így ezt hátrahagyva nem maradt más: a valóságot láttam. Egy embert, aki épp tankolja a kocsiját Monte-Carlo mellett.

És ebből az jön, hogy ott és akkor valójában magamról nem gondoltam semmit. A hatalmas hátizsák, ami nyom, minden, amit magamról gondolok, elhiszem, hogy én valamilyen vagyok: ezt cipelem nap, mint nap. Jön velem a melóba, ott hordozom a hátamon a bringán, ott van velem jógán és edzésen. Ti meg, akik ismertek (illetve ismeritek és tiszteletben tartjátok, hogy mit gondolok magamról, cserébe én is, hogy ti mit gondoltok magatokról), ennek a zsáknak köszöntök reggelente.

Amikor Londonba költöztem, volt valami mélységes tisztaság is a temérdek fájdalom alatt: az, hogy a fizikai környezetben sem tükrözte azt, hogy mit gondolok magamról. Laktam egy szobában a padlón, aztán hamarosan egy másikban egy hónapig, egy harmadikban fél évig, aztán meg elmentem világgá keresztülballagni Spanyolországon egy hátizsákkal, ahol senki sem ismert és senki se gondolt rólam semmit. Hohó - azazhogy akkoriban akkora gellert kapott mindent, amit magamról hittem, hogy egyszerűen elengedtem a képeket. Elengedtem a képzelt világomból mocsok sok mindent.

Így aztán amikor leballagtam Fisterrából, ebből a zsákból pakoltam ki sok-sok nehéz dolgot... amit aztán nem egész kettő hét alatt visszatettem szépen sorban, kapkodva, és amire visszamentem Londonba, lett egy pár hónap, amikor effektíve alkoholista lettem, belefúródtam arccal a betonba azután a nap után, amikor Fisterrában nem csináltam mást, csak néztem az óceánt és nem akartam sehol se lenni.

A zsák tele van... mindent ide-oda rakosgatok, munkahelyet váltok, kocsit veszek, zongorázom, de összességében ugyanarra a konklúzióra jutok, ha górcső alá veszem az életemet: hogy szenvedek tőle.

Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni

Átlagos nap volt, mindenképpen. Tulajdonképp ez az a nap, ami a létező legátlagosabb mind közül: kelés reggel, melóban az első még alvós tejeskávé a szendvics mellé, közben olvasgattam a híreket az egyik képzelt világból meg hogy mi történt a nagy és gonosz péncsinálási tanácsadóbizniszben, a másikban. Meló után elmentem jógára és ahogy tekertem hazafelé, végiggondoltam, hogy mit is fogok most csinálni: betolok egy adag tegnapi spagettit... de ez be fog zombítani, úgyhogy a tányér mellől áttámolygok egy nyálcsorgós fürdésre a kádba, és ennyi, vége a napnak.

Ez volt az a pont, ahol megálltam: basszameg nem hiszem el, hogy ennyi van a mai napban! Nem hiszem el, hogy minden, amit tartogat még ez a kedd, az egy tál spagetti és némi melegvíz... így aztán fogtam és telefonálgatni kezdtem fél tíz körül mindenféle olyan emberkének a telefonkönyvemből, akiről feltételeztem, hogy kapható egy éjjeli bármire... és aztán egy félóra múlva hogy-hogy nem, ott bandukoltunk fent a Normafánál az éjszakai párában egy Niki nevű lánnyal és beszélgettünk mindenféléről.

És ez a nap pontosan olyan, mint az összes eddigi... egészen eddig viszont nem léptem át azt a bizonyos küszöböt és a nap jóga utáni részéből többnyire tényleg egy tál spagetti és némi melegvíz, esetleg egy pár oldalnyi papír volt, ami benne volt a napomban. Pont úgy éltem, mint bárki - ha lenne tévém, bizisten bekapcsoltam volna még azt is.

Tévé... van egy kép, ami bevillant: álltam elsős egyetemistaként egy pesterzsébeti panelben és néztem sasoknál magasabbról, ahogy a környező panelek nappalijaiban mit csinálnak az emberek. Sok vari nem volt: nézték a tévét.

Ugyanazt nézték a tévén, minden nappaliban.

Ahogy villódzott a kép, minden nappali egyszerre világosodott-sötétült, mint valami freestyle művész irdatlan méretű installációjában és beugrott, hogy uramisten, ezek az emberek ugyanazt nézik, kicsiny vasbeton kockákba zsúfolva. Mint a hangyák, reggel felkelnek, felszállnak a huszonhármas buszra és dolgozni mennek, aztán az egész végén boltba vagy a gyerekért az oviba, hazamennek, főznek, lefektetik a gyereket és megint csak ide jutunk az origóba, minden dolgok végéhez, az egyszerre villódzó nappalikhoz. Döbbenetes volt... és azon kaptam magam, ahogy tekertem az Andrássy-n, hogy ugyanide tartok, egy ilyen villódzó nappali felé.

Facebookon osztotta boldog-boldogtalan azt a cikket egy hospice-nővér statisztikáiról, amiben leírta, mik azok a dolgok, amiket a haldoklók a leggyakrabban megbánnak. (Ez valahogy szöget ütött a fejembe: miért van az, hogy a haldoklók annyi mindent megbánnak?) Klasszikusok... bárcsak dolgoztam volna kevesebbet, hogy több időt töltsek a családommal. Bárcsak... figyeltem volna jobban a barátaimra. És ami összerántotta a gyomromat: "bárcsak a saját életemet éltem volna, nem pedig azt, amit mások mondtak nekem..."

Mondatok, üres mondatok - lennének, ha éppenséggel nem haldoklók mondták volna őket. Nem vagyok különb náluk... úgy pár órával azelőtt, hogy vége, nincs tovább, azért elég nehéz tovább hazudni magamnak. Úgy, hogy életem utolsó napfelkeltéjét láttam reggel? Komolyan van jelentősége annak, hogy az a temérdek riport és papír, amit írtam a melóban, időre elkészült-e vagy sem? Vagy hogy én mondjuk festeni akartam, vagy zongorázni, de folyamatosan toltam-toltam a dolgot valmai kezdőlökésre várva? Hát, rövidesen nem lesz olyan nagy jelentősége ennek sem...

Igen, igen, Carpe Diem, ami a Holt Költők-filmben hátborzongatóan átjön... és aztán boncolgatni kezdtem, hogy hallottam már ezeket a mondatokat nem egyszer, mégis képes lettem volna beájulni egy Top Gear-epizód elé, miközben egy tál spagettit tömök a fejembe. Valami miatt elfeledtem, mit fogadtam meg 19 évesen, ott az erkélyen: én nem ilyen leszek!

A választ már többször megkaptam... először egy fickó mondta meg nekem, aki 2006-ban vett fel, amikor stoppoltam a Balatonra. Sokszor hallottam, de csak mostanság kezdem megérteni: egészen addig, amíg el nem mentem Caminóra, az életem egy gyönyörűen simára csiszolt, tökéletesen megkomponált csúszda volt. Édes, imádnivaló gyerekként kijártam az általánost, elmentem gimibe, érettségi után egyetemen találtam magam és mire észbe kaphattam volna, már el is végeztem és ott találtam magam egy íróasztal mögött, napi nyolc órában bámulva egy laptopot. Diploma, lakás, kocsi, álmaim melója... de senki sem kérdezte meg, hogy én mit szeretnék kezdeni magammal. Olyannyira, hogy én sem... és huszonnyolc évesen, a Caminón a Galíciában ömlő esőben jöttem rá, hogy életem első valódi, saját döntése az volt, hogy én elmegyek oda.

A saját életemet élni... mintha a világ egy lávamezőn átmenő vékony palló lenne, amiről lelépni maga a biztos halál. Ezt tanultam meg: tanulj, fiam, mert nem lesz belőled semmi, hallom a szüleim hangját. Hát tanultam úgy, hogy szava nem lehet senkinek rá, de aztán amikor azért csak be-bevillant, hogy oké, itt van a kitűnő érettségim, most mi van, semmi se lett jobb, elnyomtam a hangot. Jó az, tanuljál csak, mondtam magamnak...

Ott a Kodály köröndnél, a leégett tetejű ház melletti kordonokat kerülgetve döbbentem rá arra, hogy valójában kérdés nélkül elfogadtam mindent, amit a szüleim mondtak vagy mutattak nekem. És mint egy hatalmas, mennyboltszéles mozivásznon, felvillant a láncolat, aminek a végén egy tál spagetti van a saját, biztonságos lakásomban, előttem egy laptop, körülöttem meg egy egyenvillódzó nappali. Igen, voltak dolgok, amiket nem hittem el, de az alapokat, a világ megkérdőjelezetlen és megkérdőjelezhetetlen alapigazságait mind-mind tőlük másoltam.

És ha akarok még valaha saját életet, ha nem akarok úgy meghalni, hogy bediktálom az öt leggyakrabban megbánt dolgot, ha még egyáltalán leszek annyira szerencsés, hogy van ott valaki, aki még figyel is rám - itt az ideje egy kiadós nagytakarításnak a fejemben.