Álmodom az életem, élem az álmom

Emlékszem, hogy amikor még Londonban laktam és éppen az álláspiaccal küzdöttem, valahogy könnyűnek éreztem magam... és mostanság jöttem rá, hogy volt ott valami, ami igencsak hozzájárult ahhoz, hogy könnyű volt a lét: nem voltak ott a szüleim. Semmilyen értelemben. Amikor összecuccoltam és készülődtem, apám odajött hozzám és beszélgettünk - talán akkor először őszintén, évek óta. Azt mondta: fiam, nem tudok neked segíteni, a te életed, a te döntésed, hogy hol fogsz dolgozni meg hol fogsz lakni Angliában.

Elengedte a kezem.

Dolgoztam aztán Pinnerben egy csűrben, dolgoztam egy Londonban egy City-beli üvegpalotában egy giganagy svájci befektetési banknak meg Zürichben, aztán pedig visszaköltöztem Pestre... és az villant be, ahogy problémáztam legutóbb a munkahely/élet egyensúlyon (ez egyébként milyen faszság már: a munkahelyem talán nem az életem része?!), azon kaptam magam, hogy apámhoz beszélek - magamban. Érvelek, csöndben, a fejemben mondom-mondom a monológot, ebből csak néha jut ki valami, egyébként meg a szám csöndben van, csak itt a fejemben van iszonyat hangzavar.

És ez nyugtalanító - apám már rég nem kér számon rajtam semmit, én mégis magyarázkodom neki. Ha nem annak az embernek, aki a telefonkönyvemben az 'Apa' bejegyzésnél fel szokta venni a telefont, akkor másvalakinek: a főnökömnek, az edzőnek, a rendőrnek, akárkinek. Ahová csak megyek, hurcolom magammal ezt a képet, akinek magyarázkodni kell meg számon kér rajtam... és amit gyűlölök, az az, hogy magyarázkodni kell... de hát ha csak én képzelem oda azt, akinek magyarázkodom, akkor olyan, mintha egy álomvilágban élnék... én magam teremtem meg magam köré a Mátrixot.

Álmodom az életem, élem az álmom.

És ebből további, még nyugtalanítóbb dolgok jönnek... hogy lehet, hogy apám valójában soha nem kért tőlem számon semmit 18 éves korom óta... csak én gondoltam, jó előre, elképzeltem, hogy mit fog mondani, így aztán a fejemben lezongoráztam, hogy miért is nem jó ötlet neki elmondani, ha tervezek valamit vagy vágyom valamire. Nem tudhatom, hogy mit mondott volna ez a kicsi, őszülő hajú, sötét szemű emberke, ha tényleg odamentem volna hozzá, hogy beszéljünk valamiről. Mert nem mentem egy idő után... taktikai megelőző jelleggel.

Repedezik a jég... honnét tudom, hogy ami megtörtént és emlékszem rá, az valóban megtörtént és nem csak én képzeltem? Az 1984-et olvasva, 18 évesen nagyon megtapadt ez a gondolat és ott borzongtam érettségi utáni nyáron, miközben életem nem túl sokadik sörét kortyolgattam a Balatonparton és nézem, ahogy a hullámok verik a stéget. Helyekre emlékszem, be tudom repülni a gimit vagy éppen a Balatonpartot, naplementében, de hogy ezeken a kulisszákon mi történt... abban nem vagyok már biztos. Nem lehetek biztos benne.

Repedezik a jég alattam.

Térképek és zsákok

A térképek varázslatos dolgok.

Gyerekkoromban volt egy érzés, ami elkapott a torkomnál fogva, ahogy néztem az Európa autóstérképet, hogy igen, mi itt vagyunk a Balaton partján, ott a tó, igen, ott a sétány, annak a partján ballagtunk esténként a szüleimmel, ha továbbmegyek észak felé, ott van a Badacsony, látom, ha nyugat felé, akkor jön Keszthely... ez megvolt. Ránéztem a térképre és láttam, hogy mennyi minden van még azon túl, amit láttam... meg ahol valaha jártam. Milyen kicsi légypiszok a Balaton, mennyi ilyen kicsi légypiszok van a térképen - elgondoltam, hogy ha felnövök, arra fogom használni azt a csomó mindent, amim akkor lesz, egy autóm, vagy biciklim, vagy akármim és azzal fogom tölteni a felnőttkoromat, hogy egyedül, többesben, ahogy épp jön, bejárom a világot és pontosan úgy fogom ismerni Franciaország közepét, mint az udvart, ahol napközben játszani szoktunk.

Felnőttem... a térképből a végtelen szabadság ígérete helyett egyszerű eszköz lett, amivel eltaláltunk hét elején Pozsonyba a kedvesügyfélhez, meg vissza, amikor mindent romba dönthettünk volna a hálózaton. Eltűnt a varázslat belőle... illetve nem is.

Amikor stoppolni indultunk, ki nagy hátizsákkal a Sasadi úti buszmegállóhoz, volt egy mélységesen egyszerű, ám mégis fenséges szertartásunk: celluxszal beragasztottuk a térkép hajtásait, hogy a folyamatos gyűréstől ne szakadjon Bécs előtt millió cafatra. Vagy a Caminón, amikor nézegettem, hogy mennyi van vissza az aznapi távból.

Megláttam, hogy mit társítok a térképekhez, mit láttam a világgá menésben és ehhez nem kellett mást tenni, csak megülni egyhelyben és figyelni befelé... pofonegyszerű dolgot találtam meg az autópályákon: a csendet. A valóságot, ha úgy tetszik - jönnek emberek, akikkel soha többé nem találkozunk, nem is tartalékolunk, nem spórolunk, egyszerűen csak beszélgetünk úgy, ahogy két idegen beszélgethet, mindenféle kockázat és (látszólag) tét nélkül. Ezekben az utazásokban a Sasadi úton leraktam egy hatalmas hátizsákot, szabad voltam, ezt mondtam utólag, ez jön át azokból a sajtpapírokból, amiket az úton írtam tele.

Szabad voltam - dehogy mitől, azt nem kérdeztem meg akkoriban. Jöttek akkor is válaszok, ahogy álltunk mondjuk Klagenfurt előtt a februári hóesésben vagy éppen Párizs és Karlsruhe között ébredtünk egy búzamezőn arra, hogy nyuszik rohangálnak körülöttünk a nyári hajnalban: azt mondtam, hogy egy kicsit kikapcsolhatok a melóból, hogy nem érdekel, hogy a barátnőm éppen szakított velem vagy hogy egyébként mi van odahaza. Elszöktem előle, teleporton át egy másik világba.

A valóságba.

Ugyanis most értettem meg, hogy amit akkor letettem ebben a hatalmas hátizsákban, amitől szabadultam, a járom, amit odahagytam - minden, amit gondoltam magamról és a világról. Kifelé ezt úgy láttam ott és akkor, hogy nem gondolok semmit azokról, akikhez odamegyek: utaztunk magában beszélő kamionossal, semmilyen nyelven nem kommunikáló milliomos románnal, magyar szakos olasszal, bútorszállítón, luxuskocsin, turistabuszon, kabrióban: mindegy volt, hogy ki jött szembe, nem gondoltunk róla semmit. Nem gondoltam róla semmit - a gondolataim meg egy képzelt világot festenek elém, így ezt hátrahagyva nem maradt más: a valóságot láttam. Egy embert, aki épp tankolja a kocsiját Monte-Carlo mellett.

És ebből az jön, hogy ott és akkor valójában magamról nem gondoltam semmit. A hatalmas hátizsák, ami nyom, minden, amit magamról gondolok, elhiszem, hogy én valamilyen vagyok: ezt cipelem nap, mint nap. Jön velem a melóba, ott hordozom a hátamon a bringán, ott van velem jógán és edzésen. Ti meg, akik ismertek (illetve ismeritek és tiszteletben tartjátok, hogy mit gondolok magamról, cserébe én is, hogy ti mit gondoltok magatokról), ennek a zsáknak köszöntök reggelente.

Amikor Londonba költöztem, volt valami mélységes tisztaság is a temérdek fájdalom alatt: az, hogy a fizikai környezetben sem tükrözte azt, hogy mit gondolok magamról. Laktam egy szobában a padlón, aztán hamarosan egy másikban egy hónapig, egy harmadikban fél évig, aztán meg elmentem világgá keresztülballagni Spanyolországon egy hátizsákkal, ahol senki sem ismert és senki se gondolt rólam semmit. Hohó - azazhogy akkoriban akkora gellert kapott mindent, amit magamról hittem, hogy egyszerűen elengedtem a képeket. Elengedtem a képzelt világomból mocsok sok mindent.

Így aztán amikor leballagtam Fisterrából, ebből a zsákból pakoltam ki sok-sok nehéz dolgot... amit aztán nem egész kettő hét alatt visszatettem szépen sorban, kapkodva, és amire visszamentem Londonba, lett egy pár hónap, amikor effektíve alkoholista lettem, belefúródtam arccal a betonba azután a nap után, amikor Fisterrában nem csináltam mást, csak néztem az óceánt és nem akartam sehol se lenni.

A zsák tele van... mindent ide-oda rakosgatok, munkahelyet váltok, kocsit veszek, zongorázom, de összességében ugyanarra a konklúzióra jutok, ha górcső alá veszem az életemet: hogy szenvedek tőle.

Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni

Átlagos nap volt, mindenképpen. Tulajdonképp ez az a nap, ami a létező legátlagosabb mind közül: kelés reggel, melóban az első még alvós tejeskávé a szendvics mellé, közben olvasgattam a híreket az egyik képzelt világból meg hogy mi történt a nagy és gonosz péncsinálási tanácsadóbizniszben, a másikban. Meló után elmentem jógára és ahogy tekertem hazafelé, végiggondoltam, hogy mit is fogok most csinálni: betolok egy adag tegnapi spagettit... de ez be fog zombítani, úgyhogy a tányér mellől áttámolygok egy nyálcsorgós fürdésre a kádba, és ennyi, vége a napnak.

Ez volt az a pont, ahol megálltam: basszameg nem hiszem el, hogy ennyi van a mai napban! Nem hiszem el, hogy minden, amit tartogat még ez a kedd, az egy tál spagetti és némi melegvíz... így aztán fogtam és telefonálgatni kezdtem fél tíz körül mindenféle olyan emberkének a telefonkönyvemből, akiről feltételeztem, hogy kapható egy éjjeli bármire... és aztán egy félóra múlva hogy-hogy nem, ott bandukoltunk fent a Normafánál az éjszakai párában egy Niki nevű lánnyal és beszélgettünk mindenféléről.

És ez a nap pontosan olyan, mint az összes eddigi... egészen eddig viszont nem léptem át azt a bizonyos küszöböt és a nap jóga utáni részéből többnyire tényleg egy tál spagetti és némi melegvíz, esetleg egy pár oldalnyi papír volt, ami benne volt a napomban. Pont úgy éltem, mint bárki - ha lenne tévém, bizisten bekapcsoltam volna még azt is.

Tévé... van egy kép, ami bevillant: álltam elsős egyetemistaként egy pesterzsébeti panelben és néztem sasoknál magasabbról, ahogy a környező panelek nappalijaiban mit csinálnak az emberek. Sok vari nem volt: nézték a tévét.

Ugyanazt nézték a tévén, minden nappaliban.

Ahogy villódzott a kép, minden nappali egyszerre világosodott-sötétült, mint valami freestyle művész irdatlan méretű installációjában és beugrott, hogy uramisten, ezek az emberek ugyanazt nézik, kicsiny vasbeton kockákba zsúfolva. Mint a hangyák, reggel felkelnek, felszállnak a huszonhármas buszra és dolgozni mennek, aztán az egész végén boltba vagy a gyerekért az oviba, hazamennek, főznek, lefektetik a gyereket és megint csak ide jutunk az origóba, minden dolgok végéhez, az egyszerre villódzó nappalikhoz. Döbbenetes volt... és azon kaptam magam, ahogy tekertem az Andrássy-n, hogy ugyanide tartok, egy ilyen villódzó nappali felé.

Facebookon osztotta boldog-boldogtalan azt a cikket egy hospice-nővér statisztikáiról, amiben leírta, mik azok a dolgok, amiket a haldoklók a leggyakrabban megbánnak. (Ez valahogy szöget ütött a fejembe: miért van az, hogy a haldoklók annyi mindent megbánnak?) Klasszikusok... bárcsak dolgoztam volna kevesebbet, hogy több időt töltsek a családommal. Bárcsak... figyeltem volna jobban a barátaimra. És ami összerántotta a gyomromat: "bárcsak a saját életemet éltem volna, nem pedig azt, amit mások mondtak nekem..."

Mondatok, üres mondatok - lennének, ha éppenséggel nem haldoklók mondták volna őket. Nem vagyok különb náluk... úgy pár órával azelőtt, hogy vége, nincs tovább, azért elég nehéz tovább hazudni magamnak. Úgy, hogy életem utolsó napfelkeltéjét láttam reggel? Komolyan van jelentősége annak, hogy az a temérdek riport és papír, amit írtam a melóban, időre elkészült-e vagy sem? Vagy hogy én mondjuk festeni akartam, vagy zongorázni, de folyamatosan toltam-toltam a dolgot valmai kezdőlökésre várva? Hát, rövidesen nem lesz olyan nagy jelentősége ennek sem...

Igen, igen, Carpe Diem, ami a Holt Költők-filmben hátborzongatóan átjön... és aztán boncolgatni kezdtem, hogy hallottam már ezeket a mondatokat nem egyszer, mégis képes lettem volna beájulni egy Top Gear-epizód elé, miközben egy tál spagettit tömök a fejembe. Valami miatt elfeledtem, mit fogadtam meg 19 évesen, ott az erkélyen: én nem ilyen leszek!

A választ már többször megkaptam... először egy fickó mondta meg nekem, aki 2006-ban vett fel, amikor stoppoltam a Balatonra. Sokszor hallottam, de csak mostanság kezdem megérteni: egészen addig, amíg el nem mentem Caminóra, az életem egy gyönyörűen simára csiszolt, tökéletesen megkomponált csúszda volt. Édes, imádnivaló gyerekként kijártam az általánost, elmentem gimibe, érettségi után egyetemen találtam magam és mire észbe kaphattam volna, már el is végeztem és ott találtam magam egy íróasztal mögött, napi nyolc órában bámulva egy laptopot. Diploma, lakás, kocsi, álmaim melója... de senki sem kérdezte meg, hogy én mit szeretnék kezdeni magammal. Olyannyira, hogy én sem... és huszonnyolc évesen, a Caminón a Galíciában ömlő esőben jöttem rá, hogy életem első valódi, saját döntése az volt, hogy én elmegyek oda.

A saját életemet élni... mintha a világ egy lávamezőn átmenő vékony palló lenne, amiről lelépni maga a biztos halál. Ezt tanultam meg: tanulj, fiam, mert nem lesz belőled semmi, hallom a szüleim hangját. Hát tanultam úgy, hogy szava nem lehet senkinek rá, de aztán amikor azért csak be-bevillant, hogy oké, itt van a kitűnő érettségim, most mi van, semmi se lett jobb, elnyomtam a hangot. Jó az, tanuljál csak, mondtam magamnak...

Ott a Kodály köröndnél, a leégett tetejű ház melletti kordonokat kerülgetve döbbentem rá arra, hogy valójában kérdés nélkül elfogadtam mindent, amit a szüleim mondtak vagy mutattak nekem. És mint egy hatalmas, mennyboltszéles mozivásznon, felvillant a láncolat, aminek a végén egy tál spagetti van a saját, biztonságos lakásomban, előttem egy laptop, körülöttem meg egy egyenvillódzó nappali. Igen, voltak dolgok, amiket nem hittem el, de az alapokat, a világ megkérdőjelezetlen és megkérdőjelezhetetlen alapigazságait mind-mind tőlük másoltam.

És ha akarok még valaha saját életet, ha nem akarok úgy meghalni, hogy bediktálom az öt leggyakrabban megbánt dolgot, ha még egyáltalán leszek annyira szerencsés, hogy van ott valaki, aki még figyel is rám - itt az ideje egy kiadós nagytakarításnak a fejemben.

Kamaszkorom legszebb nyara, avagy Cimmer Fráj

Megvan az a film, hogy Zimmer Feri? Tökéletes lenyomata a kilencvenes évek Balatonjának - onnét emlékezetes nekem, hogy azon a nyáron, amikor bemutatták (1998 nyarán, tizenhat éves voltam akkor...), életem első munkahelyén dolgoztam a balatoni cimmerfrájos szórakoztatóiparban, pont abban a világban, amiről a Zimmer Feri is szól. Valahogy belekerült a jutyúbos lejátszólistába és egy pillanatra visszajött egy csomó minden arról a nyárról.

Na ugye hogy megvan? Szólt a rádióban a Chumbawambától a Tubthumping, Celine Diontól az Elsüllyedt a nagy hajó, Puff Daddytől az Elestem a motorral, nekem meg úgy nézett ki többé-kevésbé minden napom, hogy reggelente felmartam a hátitatyómat és elbringáztam egy jellegtelen kis házikóhoz a strand mellett, ahol hatalmas tábla hirdette: "FERIENDIENST, ZIMMER FREI APPARTEMENT FREI MIT CAMERA UND DUSCHE".

A helyet a Rudibá' pörgette, akit egy az egyben az értelmező kéziszótár "balatonparti vállalkozó" szócikke mellől vágtak ki: valamikor a nyolcvanas években szagolta ki az üzleti lehetőséget a Berlini Falon (a piaci rést, érted), nevezetesen hogy a háború után kettévágott családok határozott mennyiségű nyugatnémet márkát hajlandóak azért áldozni, hogy a Plattensee mellett tölthessenek két biergőzös hetet a DDR-es rokonokkal. És nyilván nem fognak a tó mellett szabad ég alatt aludni és itt jött a képbe Rudibá és a megkopott Zimmer Frei tábla. Ment a biznisz egyébként elég jól: Rudibá már akkor Mercedesszel nyomta, amikor még évekig kellett sorbanállni egy kispolszkiért és jó minőségű cuccokért a fonyódi lengyelpiacra kellett járni.

Ebben a játékban egy szabály volt: minden szereplő megpróbálta minimális munkával maximalizálni a hasznát és átverni a többi játékost. Átverték a vendégek a rájzebürósokat, a rájzebürósok a vendégeket, a Rudibá a nyaralótulajdonosokat, a tulajok a Rudibát, a srácok, akikkel együtt dolgoztunk a Rudibát és a vendégeket, Rudibá meg minket - gyakorlatilag mindenki igazoltnak látta, hogy taktikai megelőző csapással átverjen mindenki mást, hiszen úgyis átverik.

A Rudibá üzleti modellje elég egyszerű volt: szezon előtt megegyezett a nyaralók tulajdonosaival, hogy ő pörgeti a vityillót júniustól szeptemberig, intézi a vendégek szarságait, fizeti a takarítást és a kisebb-nagyobb javításokat, cserébe a tulajok nem használják a házat és a vendégek által szigorúan zsebbe csúsztatott nyugatnémet márkakötegek egy jelentős része nem is hagyja el a Rudibá zsebét a továbbiakban.

Az okosítás itt elég egyszerű volt, ugyanis a nyaralók tulajai többnyire le se szagoltak a házhoz nyaranta, a Rudibának szabad keze volt abban, hogy melyik házat adja ki és mennyiért. Rengeteg ház pörgött nyáron fullon a flottában, a tulajoknak meg Rudibá finoman adagolta folyamatosan telefonon, hogy hát, ez a hét se adta ki, csak pár napra sikerült fogni egy párocskát, akik mennek is tovább Bivalybasznádra. Azt gondolom egyébként, hogy a tulajok sem voltak ennyire hülyék, hogy ezt benyeljék, ha mást nem, akkor a vízórára pillantva csak össze kellett rakniuk, hogy bejelentett három kiadott hét alatt folyamatosan slagozni kellett minden létező csapon keresztül, hogy ennyi víz fogyjon, de hát nekik ez az egész amolyan ingyen pénz volt sok esetben vesződés nélkül és ráhagyták az öregre. Másrészt meg mehettek volna máshová, de ott még többet húztak le róluk és ráadásul a házat se tudták úgy kiadni, mert a Rudibá' tényleg értette a dolgát és akkor is fullra járatta a házait, amikor már a televíziótól lejöttek riportot forgatni, hogy milyen szar az idei balatoni szezon és percekig svenkeltek a kamerával a töküres strandon. 

Mondjuk a tulajokat se kellett félteni: olyan lepukkant házak kulcsait kaptuk meg május végén, hogy nem tudom elképzelni az elkeseredésnek (vagy az ittasságnak) azt a fokát, hogy ennyi nyugatnémet márkát hajlandó bárki is fizetni azokért a koszfészkekért, amiket utoljára akkor újítottak fel, amikor a Beatles énekelte a Love Me Do-t a Szabad Európa Rádión. Fejték a tulajok a házakat, költeni meg nem költöttek rájuk sokszor évtizedekig és ez meg is látszott rajtuk. Rudibának egyébként kiterjedt hálózata volt mesterekből a környéken, még szombat éjjel kettőkor is megvolt az embere, ha valahol eldugult a klotyó egy hibásan megtervezett könyökcső miatt és kimosta a fos a germánokat. A kuncsaftért mindent, ugye. Amikor valami egyszerűbb dolgot kellett megszerelni, Rudibá minket küldött, így aztán azon a nyáron egyszerre voltam villanyszerelő-, burkoló- és zárlakatostanonc.

Volt olyan, hogy a tulaj két irodába is beadta a vityillót párhuzamosan, vagy hogy a tulaj okosba' kiadta a házat saját szakállára: ez egyszer kimondottan vicces volt, amikor kiderült, hogy egy ikerház egyik felét kiadtuk egy így hárman forgalmas szombaton négy sokkisbuszos társaságnak.

A vendégek egyszerűek voltak: volt pár bejáratott trükk, amivel akudni próbáltak az árból, ezeket egy idő után már a hangsúlyból levágtuk. Volt ugye a klasszikus okosítás, amikor per kopf fizették a szállást: ilyenkor a három mikrobusznyi konvojból egy mikrobusz lemegy lángosozni a strandra, amíg a másik kettő kivesz feleannyi emberre egy házat, aztán amikor mindenki megnyugodott, szépen egyesül a banda és már faragtak is negyven százalékot az első sör előtt. Rudibá' pont ezért taktikai megelőző csapásként eleve negyven százalékkal magasabb árat mondott a mikrobusszal betérőknek, amiből aztán nagy kegyesen adta a tíz százalék angebótot, amit a németek a Rudibá utazási irodájának programjaira válthattak be szamársimogatásra meg ostorcsattogtatásra, esetleg okosított pálinkakóstolóra a Rudibá egyik cimborájának kocsmájában. Fene tudja, én akkor se mentem volna el ezekre, ha fizetnek, de arra két nap után rájöttem, hogy a Rudibá egy szekérderék döglött kismacskát is értékesíteni tud, ha törvényes fizetőeszköz üti a markát.

Aztán ott voltak azok a németek, akiknek csak akkor esett le, hogy okosítani vagy alkudni kellett volna, amikor már megkapták a kulcsot és becuccoltak a csodapalotába és elmúlt a feszültség. Volt például egy fazon, aki visszajött egy videokamerával, hogy levideózta a hangyákat a fürdőszobában és hogy a Rudibá adjon vissza húsz százalékot az árból... szombat volt, turnusváltás, bolondokháza, a Rudibá ilyenkor eleve duplakonyakkal indította a napot reggel és láttam, ahogy tikkelni kezd a szeme a videokamera fekete-fehér kétcentis kijelzőjén fel-alá masírozó hangyákon. Ekkor szerencsére előkerült Karesz, Rudibá sógora és erős embere (róla még lesz szó) és finoman elmagyarázta az arcnak, hogy akkor most szépen visszamegy és megmondja annak az extra másfél kibusznyi emberkének, akik becuccolás közben bukkantak fel hogyhogynem, hogy sajnos nem járt sikerrel az alkudozás, majd zuhannyal lemossák a hangyákat fürdés előtt a kád széléről.

Volt a vendégeknek egy érdekes fajtája, a vócseresek. Ezek a szerencsétlenek kinézték egy németországi utazási iroda légkondícionált bürójában álmaik nyaralóját, ott fizettek és kaptak egy vócsert, amit lobogtatva betértek a partnerbűróba a Rudibához. Rudibá ezeket szerette a legjobban: nem alkudtak (eleve nem a Rudibának fizettek) és többnyire nem verték szét a berendezést, turnusváltáskor egy félórás takkerolással kiadható lett a kecó. A vócseresekkel kapcsolatos fejés úgy működött, hogy eleve pocsék, alulexponált, töksötét képeket küldtek ki a német katalógusba és a vócsereseknek fogalma sem volt arról, hogy a Rudibá ott az orruk előtt találta ki a barna noteszéből, hogy hová is tegye őket, a szabad házak közül melyik az, amire hunyorítva rá lehet mondani, hogy az van a fotókon.

Apropó, a barna notesz. Ez volt a klasszikus kettős könyvelés Rudibá-féle verziója, ehhez a kis noteszhez senki se férhetett hozzá, csak Rudibá és Karesz. Itt vezették, hogy melyik ház van kiadva és mikorra van madár melyikre - a "rendes" egy nagy piros füzet volt az irodában, ha jöttek ellenőrizni vagy felbukkant a kurtaxás (helyi idegenforgalmi adó) emberke az önkoritól, akkor a piros füzet alapján osztottak-szoroztak.

Ha meg már barna notesz és Karesz, akkor azért augusztus elejére leesett, hogy van igazából egy harmadik füzet is forgalomban, az a Kareszé és olyan házak is vannak benne, amikre már Karesz alkudott meg a tulajokkal májusban, személyesen felügyelte a kiadásukat és a Rudibá hogyhogynem soha nem tudott róluk. Na mindegy.

A munkamenet egyszerű volt: bejött a kuncsaft, hogy hát cimmert vagy házat keres, közel a parthoz, tudunk-e segíteni. Rudibá a zsírosabb, kéthetes kuncsaftokat egyből megkínálta a jobbik pálinkájából, hogy mire az alkudozásra került a sor, taktikai előnnyel induljon. Megalkudtak, aztán jöttünk mi, kismotorral-biciklivel elnavigáltuk a germánokat a kinézett házhoz, segítettünk pakolni pár márka jattért, aztán visszazúztunk, mert jött a következő. Arra elég hamar rájöttem, hogy ebből a munkából nem fogok Ferrarit lízingelni, így aztán Sanyikával, a másik ilyen lótifutival agyalni kezdtünk, hogy is lehetne valamit okosítani ebből a melóból. Mondtam, hogy voltak a mikrobuszos Houdini-k, akiknél úgy tűnt elő nyolc-tíz ember meg egy kisbusz a kalapból, hogy még ő maguk is meglepődtek. Ezeknél lehetett okosítani: amikor kisbuszost vittem, mellékesen megpendítettem, hogy van itt az újságosnál német nyelvű cájtung, abból hoznék ki reggelente, mert hogy a Rudibá mondta, hogy két hétig maradnak és hogy ne maradjanak le az otthoni hírekről. Ha a figura elkezdett tiltakozni (persze, nem fognak egy kisbusznyi embert minden reggel kiköltöztetni, a buszt meg elvarázsolni valahová), akkor már sejthető volt, hogy itten kasza utca lesz. A házban aztán körbevittem őket és mondtam, hogy hát igen, ez jó nagy ez a ház, kényelmesen el fognak férni, többen is beférnének ide és itt már rendesen izzadtak néha: a kegyelemdöfés az volt, hogy a kapuban visszafordultam, hogy itt kéne aláírni, hogy átvették ennyiért, de hát nyilvánvaló, hogy itt többen lesznek, mint amennyi főre be vannak jelentve, ezért tíz százalékot húznánk az áron. Az arcok ebbe tízből tízszer belementek, és ekkor jött a második kör: a kurtaxa miatt jobb, ha csak 5%-ot írunk a papírra.

Miről nem írtam még... ja igen. Rudibá hosszabb ideje nyomta a vendéglátóipart, mint ahány éves én akkoriban voltam, így aztán olyan szimata volt az öregnek, hogy csak néztem. Nem igazán volt olyan, hogy bejött a vendég érdeklődni, aztán ugyanannyi márkával távozott, mint amennyivel belépett a kapun: még akkor se vette le az öreg a "Van házunk!" táblát, amikor már csütörtökön gombfociztunk az árnyékban, mert minden házunk ki volt adva vasárnapig. Az öreg kiállt a kapuba és figyelte az utca végi nagy parkolót, ahová egyébként szórólapot teríteni jártunk ki a szamársimogatós programokhoz és minden betérő németről meg tudta mondani, hogy szállást keres-e vagy sem. Tényleg, nem hittem el, de egyszer se futott lyukra az öreg, pedig körülbelül hétszáz szót beszélt németül és a nagy részét a Tutti-Frutti Partiból meg a Schulmadchen mit Kleine Titten-sorozatból szedte össze.

Folyt. köv.

Az edzés jobb, mint a szex

Kaptam egyszer egy mondatot a szenszejtől, amikor ezdeni kezdtünk. Akkor, amikor hallottam, nem értettem és egy kicsit ki is akadtam rajta. Így szól:

"Ha ráérzel az edzés ízére, rá fogsz jönni, hogy egy kiadós edzés jobb, mint a szex."

Most kezdem megérteni... amikor edzés végén ott vagyok, már nem épp hányingerrel küszködve takarítjuk a dojo-ban a tatamit, akkor nem érdekel semmi. Leszarom, hogy mi fáj, hogy mi volt aznap a melóhelyen, az edzés elején még oly fontos projekthatáridő is valami röhejes, képzeletbeli világhoz tartozik és ami valóságos, az az a békés, csendes benyugodás, amivel monoton mosom vizes szivaccsal a tatami darabjait. Amikor nem akarok sehol máshol lenni. Amikor nem akarok sehol lenni, csak egyszerűen fogom a szivacsot és örömmel tölt el a puszta létezés.

Nem oldódik meg semmi, de nem is érdekel. És pont azért, mert nem érdekel, mind eltűnik, ugyanis én magam vagyok az, aki erővel problémákat akar fenntartani a világban, emiatt meg problémától problémáig tart az életem. Azt gondoltam, hogy ez olyan, mint amikor beteg vagyok és fájdalomcsillapítókat szedek, a betegség a problémáim, de valójában pont fordított a dolog: amikor problémákat hozok létre, akkor eszem magam folyamatosan degeszre és vagyok rosszul tőle. A problémáim, ha én nem foglalkozom velük, akkor nem léteznek.

Ahogy ez a blog sem létezik, amikor épp nem olvasod.

Szabadság

To hell with your cancer. I’ve been living with cancer for the better part of a year. Right from the start, it’s a death sentence. That’s what they keep telling me. Well, guess what? Every life comes with a death sentence, so every few months I come in here for my regular scan, knowing full well that one of these times – hell, maybe even today – I’m gonna hear some bad news. But until then, who’s in charge?

Szabad vagyok, mi? Azt mondod, szabad vagyok?

Persze. Rám nézel, látsz egy csávót, van kocsija, van lakása, van kurvajó munkája, nem kell azon aggódnia, hogy mit eszik holnap. El tudom bűvölni bármelyik nőt. Tulajdonképp én vagyok az, akinek az életére vágytam gyerekkoromban: elértem, kész, megérkeztem. Veregethetem a vállam, elértem valamit. Kimegyek az erkélyre, oldalra nézek, ott a Duna, onnét dolgozom, ahonnét csak akarok, azt csinálom, amit szeretek. Tökéletes, mondod, már csak az asszony kell meg a gyerekek, a ház, a nagyobb autó, amikor a második kölök is megszületik, a kutya. A nyugágy a kertbe.

Hát persze... és most, hogy elértem ide, most látom, hogy valójában egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány valódi döntést hoztam eddig. Helyettem döntött apám, anyám, a tanárok, az iskola, majdnem minden döntésemet külső körülményekhez igazítottam. Persze, hiszen féltem: féltem attól, hogy mi lesz, ha nem végzem el az egyetemet, mi lesz, ha csak egy diplomám lesz, féltem, hogy mit fog szólni a lány, ha odamegyek hozzá és nem talál elég vonzónak, féltem, hogy mi lesz, ha apám nem lesz rám büszke... minden mögött ott bújkál a félelem, minden mögött érzem a rohadás szagát, ami egész idáig hozott.

Körülnézek, és azt látom, hogy valójában eddig minden erőmmel azon dolgoztam, hogy egyedül legyek, egymagam. Hogy ne legyen körülöttem senki. De nem csak én: az egész világ, a kispajtásaim nagy része errefelé halad. Egyetem végén voltak a legtöbben körülöttem, azóta csak fogy és fogy a szám... egyre kevesebb emberrel beszélek igazán, egyre kevesebb időt szánok rád. Kölcsönös a dolog, majd a jövő héten beszélünk, majd, amikor nyár lesz, amikor lemegy a melóhelyen a hajtás, amikor meggyógyul a gyerek.

Majd.

Csak egy dologról feledkezem meg mindeközben: hogy halálos beteg vagyok. A testem egészséges (vagy legalábbis azt hiszem), és előbb-utóbb eljön az a nap, ami után nem lesz következő. Sőt: az se biztos, hogy holnap még itt leszek. Ki tudja? Lehet, hogy ez az utolsó bejegyzés ezen a blogon. És az milyen már, az utolsó pillanatban végignézni az életemen, mint valami hatalmas mozivásznon és megállapítani, hogy ebben bizony hároméves koromtól kezdve folyamatosan féltem, folyamatosan rettegtem valamitől és valójában alig volt olyan döntésem, ami a sajátom volt, ami mögött valóban ott voltam... az a szopás, hogy amikor ez összeáll, az utolsó pillanat lesz. Nem különlegesebb, mint bármelyik megelőző, emberek ugyanúgy meghalnak, születnek, élnek, mint bármelyik addigiban. Nekem is ugyanaz lesz ez a pillanat, mint bármelyik egy szemszögből: a szívem ver, a vér ide-oda áramlik az ereimben és egy tágra nyílt szemű pillanatig tisztán fogom látni, hogy egész eddig álomvilágban éltem. Álomvilágot építettem magamnak, abba gyömöszöltem bele mindent, amit gondoltam a világról és valahányszor szembejött a valóság mondjuk egy szakítás vagy halál formájában, inkább elfordultam és mindent megtettem, hogy magasabbra húzzam azt a kibaszott falat, amit az imént bedöntöttek odakintről. Szóval, ahogy mindez végigvillan bennem, hozza magával azt a következményt is, hogy megláttam, remek, de sajnos ez már a buli vége, itt a zárótűzijáték és én sajnos ebben a pillanatban döbbenek rá, hogy - ennyi. Nincs tovább, itt nem fogja meghatni az égieket az, hogy nekem fontos dolgom van, hogy emberek számítanak rám, vagy hogy még soha nem szeretkeztem a tengerparti homokban. Egy életed volt rá, komám, te mégsem tetted meg... és aztán vége, eltávozom ebből a világból.

De addig is, csak egy valódi kérdés van. Mit teszek most?

Életveszély

Ha ki van írva, hogy "Csúszásveszély!", akkor tudom, hogy vigyáznom kell, mert ha nem vigyázok, el fogok csúszni.

Ha ki van írva, hogy "Életveszély!", akkor tudom, hogy vigyáznom kell, mert ha nem vigyázok, életközeli dolgot tapasztalok.

Szerelem

Elmentem megnézni a naplementét a Csendes-óceán partjára. Kocsi, vezetés - felfoghatatlan távolságok vannak, ez a kis kiruccanás majdnem száz kilométer volt... és csak kiugrottam az óceánpartra.

Baywatch-torony, pálmafák, naplemente, szél, homok, óceánpart: megfigyeltem, ahogy az elme belekapaszkodik mindenbe, hogy kivigyen a pillanatból. Fostam, hogy hol lesz a kocsi, hogy megtalálom-e, amikor visszamegyek. Bosszankodtam, mert a telefonomon csak 640x480-ra volt állítva a fényképek mérete, így gyakorlatilag használhatatlan az összes eddigi felvételem. És mindezek mellett, alatt ott van a kitörő öröm, amivel rohantam a homokon a víz felé, a sós íz ott volt a számban, teli szájjal vigyorogva állni az óceánparti hullámtörő sziklákon... ezek küzdenek egymással. Az elme ki akar vinni a pillanatból - pont úgy, ahogy Nörsszel mentünk Swansea-ba egy bérelt kis 500-as Fiattal, a pillanat tökéletes volt, de én mégis beleakadtam valamibe, hogy parázni lehessen. Hogy ne legyek jelen. Az is az elme volt... akkor megláttam, hogy az elme nem akar jelen lenni. Csak a múlt van meg a jövő, a jelen nincs.

A jelenben csak a sós íz van a számban, a hullámok moraja, a lábam alatt a homok, fúj a nyugati szél, ahogy a pólómat rányomja a mellkasomra gyengéden, beletúrva a hajamba. És a torkomban ott a feszültség, ott van, hogy üvöltenék, kurjantanék, hogy héló, basszátok meg, itt vagyok a nyugati parton, itt állok Los Angeles homokjában, előttem egy Baywatch-torony, valahogy... itt vagyok. Hogy vagyok. Hogy létezem, a jelenben vagyok! (Srác, hol hagytad a kocsit? Emlékszel? Andalucia avenue és a Rialto avenue sarok, ne felejtsd el!)

Vezetés. Ahogy jöttem vissza, két autópálya közötti váltásnál felmentünk egy hídra és lenéztem az előttem elterülő Los Angelesen. Az valami döbbenetes volt... narancsszín ég, a földi négyzethálós csillagképek, az utcák, a neonok, a vöröslő folyam az autópályán minden irányba, odafent pedig a repülőgépek, ahogy ráfordulnak a LAX kifutójára... legszívesebben satufékkel megálltam volna, annyira, de annyira gyönyörű volt. A fények, a lágy fények, amik sokkal gyengédebben cirógatnak, mint odahaza Pesten, Londonban is ezt szerettem nagyon: valahogy sokkal melegebb volt a napsütés, sokkal inkább mosolyra fakasztó. Sokkal szeretőbb...

Szerelmes voltam abban az egy pillanatban, ahogy kanyarodtam át a folyammal egyik pályáról a másikra, szerelmes voltam a fényekbe, a pálmafákba, az útba, a városba, a festői, meleg fényeket lehetővé tevő szmogfelhőbe... tökéletes volt az egész, tökéletes volt, és az elmét lefoglalta az, hogy csak át ne csússzak a másik sávba - és pont így lehetett az, hogy befogadtam az egészet. Sokkal inkább ott voltam, mint az óceánparton, amire úgy készültem, amire már jó előre hegyeztem a cerkát, hogy bizony-bizony, mekkora kurvajó lesz. Hát, a visszaút ilyen szempontból izgalmasabb volt...

A világ folyamatos

Aludni... látom az embereket, amikor eltünedeznek a chatről. Kis zöld lámpácska, hirtelen narancssárga lesz a név mellett, innét tudom: az illető aludni tért. Viszont amikor pár órával később látom, az egészen inverzben és én még mindig nem aludtam, hiszen nappal volt, akkor esik csak le - hiszen a világ folyamatosan történik, akkor is, amikor alszom. Csak a szűk tudatom miatt van, hogy azt gondolom, amikor alszom, nem történik semmi a világban.

Folyamatosan történik, folyamatosan változik minden. Akkor is, amikor figyelek, akkor is, amikor nem. Akkor is, amikor alszom. Akkor is, amikor unom magam (az mit jelent?), akkor is, amikor zazenben ülök. Mindig. Folyamatosan... a testem harcol, öregszik - egy háború dúl idebent.

Óceánpart

Álltam a Csendes-óceán partján a strand homokjában. Álltam a tavaszi kánikulában és borzongva néztem, ahogy az óceán kicsap a homokra, körbenyalja hidegen a lábamat, felfröccsen a nadrágomra és viszavonultával kihúzza a homokot a talpam alól. Elindultam, sétáltam a homokban, és néztem, hogy milyen nyomokat hagyok magam mögött és a hullámok szép sorban, állhatatosan tisztára nyalták a homokot, amerre csak elmentem.

Hát, ennyi, gondoltam, ahogy visszanéztem: a lábnyomaim már rég eltűntek, a helyüket is elfeledte a homok. Az, hogy jártam már ott, az csak a fejemben, az emlékeimben létezik, minden fizikai nyomát elmosta már az óceán.

Megláttam, hogy az életem is pont ilyen: homokvárakat, apróságokat karcolok a homokba, de az óceán egyszer biztosan el fogja mosni az egészet, és nem marad utánam semmi... körbeveszem magam tárgyakkal, körbeveszem magam emberekkel. Azzal, hogy nekem dolgom van, én fontos vagyok embereknek, én számítok, de valójában csak kicsit mélyebbre nyomom a fát a homokba és azt hiszem balgán, hogy ez meghatja a hatalmas víztömeget, ami fehéren tajtékozva nekizúdul újból és újból a partnak...

Jet lag

Egy repülőgépen, London és Los Angeles között félúton esett le, hogy ott nincsenek napok. Értelmezhetetlen az a kérdés, hogy "hány óra van?"... és ha már itt tartunk, az is, hogy milyen nap. Minden, ami az időhöz kapcsolódik, abból a szemszögből értelmezhető csak, ha állsz egy helyben a földön. Minden más esetben felborulnak az időről alkotott elképzelések...

Menekülünk a napnyugta elől, bele a verőfénybe. Grönland fölött repülünk, este fél tíz van Budapesten. Vége van a hétvégének. Akárhol... és itt verőfény van, megérkezésig verőfényben fogunk repülni. Nem vagyok álmos, pont olyan, mintha délután öt óra volna, a biológiai órám azt hiszi, hogy verőfény van, hogy nappal van. Jet lag - ahogy az ázsioid fickó mondta a klotyó előtt a sorban, a jat leget meg lehet szokni.

Mínusz hét óra.

Óraállításból indultam, időzónaváltás Londonban, most pedig az örök napsötésben megyünk, mint valami őrült vigyorban. Nyári nap, olyan érzésem van most. Monoton zúg a gép, monoton zúgnak a hajtóművek, tompa remegés rázza a gépet folyamatosan. Ki vagyok én? Mi az őszinteség most?

Vajon létezik... az a világ, amit most magam mögött hagytam? Kötve hiszem. Fogalmam sincs, egyszerűen... hm. Álmosodni kezdtem, most, hogy ránéztem a laptopon az órára. Most mi a valóság? Mi az őszinteség? A valóság az, hogy verőfény van kint és itt repülünk egy acélcsőben. A valóságnak nem része az sem, hogy milyen napszak van... ennek a valóságnak hosszú, nyúlós nappalai és verőfényes éjszakái vannak.

Most visszafelé haladunk az időben. 17:27 van Grönlandon alattunk helyi idő szerint, alig egy óra telt el azóta, hogy Londonból elindultunk. Agyzsibbasztó belegondolni, hogy ennyire játszik ez a biológiai óra-dolog...

Jön az, hogy be vagyok zárva, hogy kicsi, hogy szűk a hely, hogy menekülnék, hogy mennék vlahová máshová, el innét, ki ebből az acélcsőből, ami harmincezer láb magasan, az örök napsütés birodalmában vágtázik egy új kontinens felé. Be vagyok zárva. Ha úgy gondolnám, hogy nem vagyok bezárva, hogy bármit megtehetek, nem feszítene úgy ez az érzés. Itt vagyunk tíz kilométer magasan Grönland fölött, a legközelebbi emberi lény ez a gyönyörű ázsiai lány, aki itt ül mellettem, de ha kettővel kizoomolunk a világba, döbbenetesen messzi minden.

Ha az idő összetörik, a kontroll is követi.

Utter bullshit

"A work well planned is a work half completed."

Ez volt kiírva egy motivációs cetlire a kantinban itt a kedvesügyfélnél Germániában, álltam fölötte és elgondolkodva szürcsölgettem a német tejeskávémat. Értelmeztem a szavakat. Ekkor lépett oda mellém egy magas csóka: köszönem, köszönt és immáron ketten olvasgattuk ezt a pár szót. Egyszer csak megszólalt jófajta east end-i akcentussal:

"What a pile of utter bullshit, this line! The retard who came up with it, I bet he has never done any real work out there."

Két dologban biztos voltam ekkor. Egyrészt hogy brittel van dolgom, másrészt meg hogy maximálisan egyetértek vele.

Köszönöm, hogy szakítasz velem

Azon gondolkodtam, hogy mekkora ajándék is egy szakítás. Minél jobban bele vagyok gyógyulva a lányba, minél inkább azt hiszem, hogy ő életem párja, annál inkább. Igen, igaz, tudom, mekkora faszság ez már?! De olvass tovább, elmagyarázom.

Induljunk onnét, hogy kamaszkoromban honnét tanultam meg csajozni. Onnét valszeg, ahonnét te is, azaz sehonnét, jobb híján még néztem a Baywatchot meg az összes fasz amerikai tinédzserről szóló sorozatot a vasárnap délutáni blokkban a Forma-1 után. Akinek meg volt parabolája (vagy noch dazu németből csempészett videója), az meg a kleine titten sorozatból meg a tutti-frutti partiból csütörtök éjjelente. Meg ugye megvolt a BRAVO magazin, a legendás 13. oldali "Szerelem-szex-gyengédség" pedig egy egész generáció szexuális edukációját végezte el. Szóval, ezekből csipegettem: felszedtem ezt, felszedtem azt, de alapvetően ugyanaz a sötétlő tanácstalanság volt bennem is, mint mindenkiben.

Így aztán jobb híján magamnak találtam ki, hogy hogy is működik ez a világ így férfiakkal meg nőkkel, lányokkal fiúkkal meg a virágokkal és a méhecskékkel. Az algoritmus, amit alkalmaztam, pofonegyszerű volt, mutatom: ha valami egyszer működött, azon ne változtass, a többit csereberéld az aktuális zenéknek/filmeknek/tanácsoknak megfelelően. És ennyi, ebből főztem.

Mire huszonöt lettem, volt pár barátnőm, de ez a tanácstalanság megmaradt, cserébe minden erőmmel azon voltam, hogy végre meglegyen a recept, amivel nőt lehet szerezni/megtartani. Szerencsére a horizont is tágult, nagyobb mintából lehetett szemezgetni, így aztán egészen a Camino előttig már volt egy szép, száradó képem arról, hogy mi is a párkapcsolat, mihez is lehet kezdeni a lánnyal meg magammal benne.

Hát, a szakítások arra emlékeztetnek, hogy ezt a szar képet ezt én találtam ki, én ollóztam össze a szüleim házasságából, David Hasselhoff lobogó mellszőrzetéből, a csingáró Jim Carrey lenyalt hajából Ace Venturából meg egy pár leírható helyről. Ebből sejtettem meg a szabálykönyvet, ami alapján működtem pl. egy kapcsolatban, hogy mégis mit is kéne csinálni benne. Egy kiadósabb szakításkor meg ott állok, hogy hát kérem baszod én betűről betűre tartottam a szabálykönyvet, a lány meg egy darabig csinálta csak, amit kellett neki, mert egyszer csak felállt és a bástyájával lólépésben leütötte a királyomat. Mert neki meg az állt össze... őt se tanította senki. Őt más hatások érték, mások a szülei, más volt a környezet, talán nem is a 13. oldalra fókuszált a BRAVO-ban, hanem a fotó-love-story rovatban merült el a nagyszünetben.

Ilyenkor valahogy ott lóg a vészterhes levegőben az, hogy meglássam: amit kitaláltam a nőről meg a férfiről, az nem igaz. Az egészet körüllengő dögletes, depressziós bűz meg mindig is ott volt, egyszerűen annyi történt, hogy amíg ott volt a lány, leszartam, hogy büdös van.

Minden szakításban ott van a tiszta levegő ígérete.

Kutyák és kocsik

A múltkor vezettem egy Pest-Szeged oda-visszát egy hatos Volkswagen Golfban. Kétezres TDI, megy, mint a barom, a sebességhatárokat jelentősen átlépve sem fogyaszt hat liternél több gázolajat (állítólag) és mérgesen mordul fel, valahányszor rálépsz kettesben húsznál a gázpedálra, hogy kigyorsíts a zöldnél. Mindezt teszi halkan. Finoman. Csendben. Arra tervezték meg a wolfsburgi mérnökök, hogy minél több német állampolgárt vigyen el minél nagyobb csendben és kényelemben az Autobahnon, miközben annyi üzemanyagot fogyaszt csak, hogy a derék német honpolgár elégedetten gyönyörködhessen a pillanatnyi fogyasztást mutató LCD-ben Frankfurt és Drezda között százhetvenkettőnél.

Csendes, finom műszer. Nem zörög a kárpit, átsuhan a Lehel-Dózsa kereszteződésben felpúposodott, kátyús villamossínen és akkor se nyikkan meg a kocsi, amikor kerülgetjük a kátyúkat a Fiumei úton. Van egy szép nagy VW embléma a kormány közepén, felnőttes a műszerfal, das ist ein Auto, bitte, keine Spass, keine Rückmeldung és olyan ezt a kocsit vezetni, mint egy kiadós futás után betápolni bázisporos zabpehelyből: tápláló, de az egyedüli örömforrás az benne, ahogy elképzelem, hogy a testem hogyan építi vissza az izmokon lévő mikrosérüléseket.

Ellenbenugye a Mini.

Nem szigetel az el semmitől, minden egyes úthibáról egyesével tájékoztat. Hopp, egy kicsit egyenetlen az aszfalt itt a jobb oldalon... nyomvályú van, meg is mutatom, merre tart, figyelj csak! Igen, itt meg egy kicsit hanyagabbul aszfaltoztak a fiatalok, ez a hatalmas döffenés, ami után percekig nyikorog lendületből a kárpit, ez csak azt mondja, hogy EKKORA volt a kátyú, amibe belementünk. Semmi gond, that's quite normal, you know. Business as usual.

Ha a Golf egy jóindulatú, őszülő orrú németjuhász, amire csak azért kell rárakni a pórázt, mert a póráz nélküli kutyasétáltatás az verboten, akkor a Mini egy különösen izgága pitbullkölyök, ami már akkor rángatja a pórázt, amikor a macska még csak épp átlépte az országhatárt Rábafüzesnél.

És talán ez az, ami miatt amikor kiszálltunk Szegeden, egyből készíteni kellett az intravénás kávét, hogy rá ne ájuljak az asztalra. A szenvedély az, ami hiányzik a Golfból, de csöpög a Mini minden pórusából...

Kicsi, kék

Beszélgettünk egy pár barátommal: kérdezték, hogy miért nincs kocsim. Vettem egy nagy levegőt és sorolni kezdtem, hogy hát tudod, vehetnék, de alapvetően egyrészt semmi szükségem rá, másrészt meg csak a nyűg van vele, meg egyébként is, Pesten parkoljak vele ide-oda, meg biciklim van, meg fogyaszt, meg különben is jól megvagyok én a vonattal, ha visszamegyek a szüleimhez.

Itt levittem a hangsúlyt, de a többiek nem kérdeztek semmit. Egyre sűrűsödött a csönd.

Nem bírtam tovább a csendet: hát, meg különben is, nekem autót venni, ami elromlik, meg... meg... meg az van, hogy ha izé, vennék, akkor folyton azzal foglalkoznék, meg ami tetszik, az rohadtul nem praktikus meg sokat eszik, meg értelmetlenül erős és... és... az van, hogy ha vennék, akkor rohadtul meghatározna, hogy én vagyok az, akinek autója van.

Csönd. Még mindig nem szólaltak meg. Rohadékok. Végül Kupak törte meg a csendet:
"Figyimár. Akkor most is meghatároz, nem? Csak most épp te vagy az, akinek nincs autója. Szabad most se vagy, csak épp szopsz azzal, hogy nézegeted a menetrendet, amikor le akarsz menni a Balatonra a szüleidhez. Vagy fel a Normafára. Ennyi erővel akár vehetnél is egy kocsit, nem?"

Ez volt csütörtök éjjel.

Öt nap múlva meg ott álltam az Allé mélygarázsában, és éppen azon kaptam magam, hogy egy közepes méretű készpénzköteget számolok le egy Zoli nevű srácnak egy kék-fehér Mini motorháztetejére. Ami, pár perc múlva, miután kezet fogtunk és zsebre vágtam a slusszkulcsot, az én autóm lett.

Autótulajdonos lettem.

Beleálltam este a tükörbe, és nem tudtam értelmezni, amit látok. Én volnék ez, akinek autója van immár? Aki nem az, akinek nincs autója? Akkor ki vagyok én? Egész eddig azzal azonosítottam magam, hogy nekem márpedig nincs autóm, nekem márpedig nem lesz autóm, mert minek, mert [ide kell beszúrni a random bullshitet].

És mégis, most ott áll egy kék Mini a garázsban, a táskámban a forgalmi, zsebemben a kulcs. Az én Minim. Autótulajdonos lettem -

Mégpedig egy értelmetlenül, pofátlanul erős autó tulajdonosa. 185 lóerő overboostban, 1.6 turbó, alig egy tonnácskára. Megy, mint a veszedelem: négyesben használatonkívülnémetautópályaszakaszokon százhatvannál váltod el, ha azt akarod, hogy szép hangja legyen, fütyüljön a turbó, szuszogjon, amikor visszaengeded a gázt. Persze lehet vele ésszel is menni, ügyesen ezerhétszáznál elváltani, mint a faterom, éppen alapjárat fölött tartani városban.

Totál skizó ez a kicsi kocsi: van benne egy amolyan kispolgári-tötymörgős emberke, aki békésen szuszogva küzdi fel magát a lépcsőn a második emeletre a vasárnapi krumplis rántotthúsért. A kispolgár felhúzza magát azon, hogy bazaltkemény a futómű, hogy a csomagtartót kereső expedíciós csapatok még mindig nem tértek vissza, hogy hátul csak ketten férnek el úgy-ahogy, vagy hogy a kicsi kocsi fogyasztását csak úgy lehet nyolc liter alá vinni, ha a szemgolyómmal nyomom a gázpedált.

Viszont.
Viszont, viszont, viszont.

Amikor egyszer, véletlenül nem kapcsolsz el háromezernél sem, hanem hagyod, hadd szaladjon feljebb a fordulatszámmérő egész hatezerig, előtör belőle a másik. Kiugrik a rugós krampusz a dobozból és pont olyan érzésem van ilyenkor, mint ahogy azt Jeremy Clarkson megfogalmazta valami hasonlóan kicsi és értelmetlenül erős autóval kapcsolatban: "You can drive this car quite reasonably, but trust me. This car wants to be driven like an idiot."

Zseniális ez a kicsi kék pattanás.

Welcome back, dude

Rájöttem, hogy a blog is eszköz az életre. "Amikor Londonban éltem"-kezdem a nosztalgiázást, a keserédes mosolygást elmúlt idők letűnt árnyain, a tűnődést, hogy hová múlt az ifjúságom... és aztán egyszer csak megérkezett a válasz, miközben épp a nadrágomat vettem át az üvegpalota férfimosdójában.
Annyi minden változott bő egy évvel ezelőtthöz képest, de valójában én magam vagyok az, aki változtatott rajtuk, így aztán nekem van lehetőségem ismét fordítani egyet a kormánykeréken.
Blogot írtam, valamit adtam, valamit építettem akkor, azzal, hogy bő egy éve visszaköltöztem ide Pestre, feladtam oly sok mindent, többek között azt is. Kezdem érteni, hogy miért volt olyan fontos...
Hát, welcome back.
Dude.

Értelem

Vettem egy zongorát, és csakhamar rájöttem, hogy talán nem lenne haszontalan megtudni, az emberiség mire jött rá a zongorázás témakörében, meg mindenféle skálákat, ujjgyakorlatokat meg ilyeneket tanulni és nem nulláról, magamtól kitalálni, hogy hogy is működik ez a cucc itt a sarokban.

Felhívtam egy tanárnőt, hogy hát csókolom, akkor jönnék, meg mikor meg mennyiért meg hogy meg ilyenek - a néni visszakérdezett, hogy hány éves lenne a diák és amikor mondtam, hogy harminc elmúltam már, de van bennem kitartás és lelkesedés, a néni elhúzta a száját. "Tíz-tizenkét év fölött nem szoktunk vállalni új tanítványokat, harmincegynehány évesen meg főleg nincs értelme elkezdeni. Sajnálom..."

Mutatok egy embert, aki értelmet keres a zongorázásban - ebben különbözünk, mert én nem. Egyszerűen csak jó leülni a hangszer elé és kísérletezni vele, örömet szerez, elúszok, bele a pillanatba, felpillantok az órára, hogy bazz, ennyi idő eltelt már, de értelme - na, az semmi nincs. De kit érdekel?

Amúgy kábé egy éve lett tiszta, hogy voltaképp attól szenvedek, aki értelmet keres mindenben, amit teszek. Ez valami infós-mérnökös becsípődés egyébként: megvan a célfüggvény, tudom, hol vagyok, annak van értelme, azt minősítem így, ami elvisz a célfüggvénybe, másnak nincs. Pont úgy, mint az a hatkerekű basz a Marson...